Magyar Sajtó, 1989 (30. évfolyam, 1-25. szám)

1989-04-10 / 7. szám

A TV2 három hónapja A világ televízióira jellemző, hogy állandó változásban vannak. Kikö­veteli ezt a folyamatosan formálódó kommunikációs környezet, a már unalomig emlegetett „kihívások” és egy igen sajátos ok, mely a nyolcva­nas évekig többnyire monopolhely­zetű állami televíziókra volt jellem­ző. Az ott felnövekedett munkatár­sak nemigen tudnak máshová menni dolgozni, ott nehezebb „egyik laptól a másikhoz” igazolni, házon belül zajlik a munkahelyváltás, Így aztán az állami televíziók fejlődése a vilá­gon mindenütt függ attól is, hogy vannak-e éppen „szabad” személyek új, vagy megoldatlan feladatokra. E sorok írója húszévesen kezdett el a tévében külsőzni, majd 1969-ben A HÉT alapítójaként indulva az újság­írói munka szinte valamennyi válfa­jával megpróbálkozott. 1979-ben, mikor a műsor mélypontján már értelmetlennek látta a további küz­dést, elvonult, és cselekedetét a mai szomorú divatnak megfelelően re­mekül kamatoztathatná, mert hét éven át nem lehetett képernyőre csá­bítani. Közben szerencsére megis­merkedett a televíziózás másik na­gyon fontos oldalával, a műsorkészí­tés után az importműsorok beszerzé­si rendjével, ugyanis a Filmfőosz­tályra került. 1985 végén „Hétvége” címen negyedévenként újra képer­nyőzni kezdett, majd 1988 végén, elfogadván a kihívást, elvállalta a TV2 igazgatói posztját. A falak ugyanolyanok, a keretek tágabbak A TV2 és anyavállalata, a TV 1 szüle­tése túlontúl gyorsan történt, de ezt a gyorsaságot el kellett fogadnom, ha szakmailag berzenkedtem is. Tény, hogy a tétován bukdácsoló MTV számára már nemigen maradt más lehetőség. Vagy belevág egy, a ko­rábbihoz képest radikális változásba - bár sokan ezt a mostanit is igen­csak szelíd lépésnek tartják - vagy megint vált, mondjuk három főosz­tályvezetőt és két igazgatót, és min­den marad a régiben. A mostani szétválást én határozott­nak, de korántsem teljesnek ítélem. Végül is ez volt a meghirdetett cél. Egy televízió két, nem kereskedelmi csatornája. A TV1 megmaradt a hagyományos intézményi falak és keretek között. A TV2 számára a falak ugyanolyanok, a keretek tá­gabbak. Amikor 1988. szeptember 1-jén, né­mi vívódás után elfogadtam a meg­bízatást, a következőt vállaltam: élére állok egy új típusú kísérletnek, egy magazinkeretbe ágyazott mű­sorfolyamnak, mely keret segít az egységes stílus megteremtésében, a szétzilált műsorrend egységesítésé­ben. A nap délutáni, koraesti szaka­szában a könnyebb tónust terveztük, az esti időszakban a komolyságot. Stabil műsorrendet alakítottunk ki, melyben a néző tudja, hogy mikor mit várhat, de ugyanakkor mégis terveztünk egy állandó zsákbamacs­ka-jelleget is, mely hozzánk köti a nézőt. Az új vállalkozás, a tervek szerint - és most már a valóságban is - részben mentesítette a televíziós technikát az óriási nyomás alól, mert a teljesen száműzött élő adásokat ismét feltámasztottuk, méghozzá egy minimális stábbal, ahol a kollé­gák többes munkakörben dolgoz­nak, amit talán egyszer külön enge­délyek és kiemelések nélkül is meg tudunk fizetni. Napi másfél óra A kísérlet nem volt előzmények nél­küli és ezeknek magam is részese voltam. Ilyen volt korábban a Hét­vége és lezajlott egy 11 napos próba, MTV Plusz néven, mely segített fel­mérni a hirdetők hajlandóságát is. A még ma is hihetetlennek tűnő négy hónapos előkészítés után, mely­ben fő segítőim Román Péter, Pe­ták István és Born Ádám voltak, 1989. január 2-án nekivágtunk a műsornak. Most a műszakiakkal együtt kilenc­­venen vagyunk és a televízió műso­rából napi majd másfél órát állítunk elő magunk. A többi időben „befo­gadó” tévéként működünk, és vár­juk, sugározzuk a társosztályok elő­állította felvett vagy élő adásokat. Igyekszünk gazdálkodni a töredék pénzből, amit a tévé egyre szűkülő költségvetése biztosít, próbálunk el­igazodni a mindmáig kissé tisztázat­lan intézményi jogkörök útvesztői­ben és reménytelenül keressük a so­semvolt infrastruktúra fix pontjait. Hogy ez nagyjából így lesz, azt előre lehetett sejteni. Hogy emellett né­zettségünk szépen növekszik, és ez nem az 1-es program kárára törté­nik, az pedig kifejezetten öröm. Szá­mítottunk az első napok nézői bizal­matlanságára és kritikai kivárására. Három hónap után azt látjuk, hogy nagyon sokan szeretnek bennünket és a TV2-nek van saját tábora. Terveink tehát részben megvalósul­tak. De olyan mozzanat is volt, amely nem egészen így szerepelt ere­deti elképzeléseinkben. Kezdettől fogva rögeszmém volt a késő esti élő vitaműsor megalkotása, melyhez cí­met is kiötlöttem: Napzárta. ( Most sajnálkozva kell megállapítanom, hogy e nyelvi lelemény helyett min­denki csak ezt kérdi: „Mi lesz ma a zippzárban?”) Csakhogy tavaly szeptemberben még nemigen látszott, hogy miféle politikai áramlatok, vélemények és indulatok kérnek, nem egy esetben követelnek maguk­nak helyet e kései órán. Január első hétfőjén még abban a hitben éltünk, hogy hét napzárta közül legalább három a vidámságé, a szórakozásé lesz. Nem így történt, a késői sáv plitizálódott, teret adván korábban epernyőre nem került nézeteknek is. Arra mindenesetre vigyázunk kol­légáimmal, nehogy valami újfajta ízlésterror kerítse hatalmába a kép­ernyőt, amely most mindent a napi aktualitások és események azonnali interpretációjában lát kötelezően megvalósítandónak és elvet min­dent, ami szórakoztat, kikapcsol, ami a gyerekeknek szól, ami a játé­kosságra nevel, ami segít bemutatni, hogy a budapesti politikai mozgáso­kon kívül is van élet. A kritikák kereszttüzében Furcsa fintora az eseményeknek, hogy miközben az MTV történelmé­nek egyik legnagyobb változásán esett át, elértek át az elmúlt évek során felgyülemlett kritikus vélemé­nyek összesűrűsödött hullámai. Szí­vesen hinném, hogy a nemegyszer jelszavakká alakított elítélő megnyi­latkozások nem a jelenre vonatkoz­nak, de ha egy televíziós egy percig is abban a hitben él, hogy társadalmi méretekben tartós elismerés övezi, akkor már régen kilépett az intéz­ményből és átment a filmgyárba vagy egy újsághoz. Az ittmaradottak pedig a kritikák kereszttüzében, titokban abban re­ménykednek, hogy a szimbólumok elleni csatározásokat, naiv elváráso­kat majd felváltja a tényleges okokat feltáró, okos, értelmes dialógus, melyben a tévések is tevékeny részt tudnának vállalni, nemcsak „nap­zártakor”, de napközben is. A nézők persze eközben teszik a dolgukat. Nézik a két műsort, oly­kor örvendeznek, olykor bosszan­kodnak, de összességében kedvezően reagáltak a tévéműsor egész szerkeze­tét érintő változásokra. Az „újítások” elleni kezdeti levelezést nagyon ha­mar felváltotta a konkrét műsorokra tett reagálások sora, s ez azt jelenti, hogy elfogadtak, nagyritkán szeret­nek is bennünket. Ennél többet televíziós nem is kíván­hat. Horvát János

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék