Magyar Sajtó, 2002 (43. évfolyam, 1-11. szám)
2002 / 10. szám
Acél Anna A LEGHITELESEBB Vannak emberek, akik matematikusnak vagy tornásznak születnek. Acél Anna beszélni tud. Veleszületett beszédkészsége folytán soha nem okozott számára problémát a kommunikáció, sőt kifejezetten örömét leli a beszédben. Régebben megszállott versmondó volt, de egy sikertelen felvételi a Színház- és Filmművészeti Főiskolára örökre elvette kedvét a versmondástól. Szerencsére megtalálta azt a helyet, ahol a beszédkészség ugyanolyan fontos, mint a színpadon... Érettségi után azonnal felvették a Magyar Rádióba, ahol lassan de tudatosan átszoktatta magát a prózamondásra, a hír, a politika világára. Két évig tartott a képzési idő. Hallatlanul erős tréningjük volt, de Anna passzióból is rengeteget gyakorolt. Örömét lelte abban, hogy ismeretlen szöveget is képes első látásra hiba nélkül felolvasni. Néhány éve a bemondói szakma még a rádiózás csúcsának számított, igazi nagy személyiségek dolgoztak itt, volt kitől tanulnia. Az évek múltával azonban az újságírók átvették a terepet, s mára a bemondók szinte teljesen kiszorultak a rádiózásból. Azzal egyidejűleg, hogy az újságírók sokszor képzetlen beszéde elterjedt a rádióban, közénk is bekerültek rosszul beszélő munkatársak. Márpedig egy beszédhibás bemondó fából vaskarika. A kereskedelmi rádiók adják a példát, amely szerint a híreket sem kell képzett beszélőnek olvasnia, így a bemondó igazi terepe sajnos végleg elveszett. 1994-ben a Magyar Televízió rendszeres külső munkatársa lett. Soha nem gondolta, hogy valaha otthon fogja érezni magát a hírek világában, ma pedig el sem tudja képzelni enélkül az életét. - Hogy mi adja a híradózás szépségét? A játék a hangulatokkal. Szerintem nekem mint a műsor vezetőjének nagyon finoman követnem kell a hírek tartalmát és hangulatát, de nem az a feladatom, hogy pánikot keltsek. Ellenkezőleg: adott esetben meg kell nyugtatnom az embereket. Szeretem, hogy a nézők tőlem hallják a nap híreit, és meggyőződésem szerint egyáltalán nem mindegy, hogy azt milyen tálalásban kapják. A hírek olvasásakor - legyen az rádió vagy televízió - soha nem önmegvalósításra törekszem. Sajátos szűrőszerep a miénk, amelyen keresztül az információ eljut az emberekhez. Acél Anna szerint a külföldi televíziók hírműsoraiból lehet a legtöbbet tanulni. Éppen ezért gyakran nézi a világ hírműsorait, és rendszeres nézője a CNN hírtelevíziónak. -Teljesen mindegy, milyen nyelven beszélnek, hiszen a metakommunikáció, a tálalás az, ami érdekel, ezért akár a hottentotta televízió is szolgálhat mintául. A CNN az állandó kontroll, de szívesen nézek spanyol vagy tuniszi televíziót, sőt mostanában lehet látni tudósításokban arab televíziós felvételeket, és ha véletlenül feltűnik egy-egy ottani „kolléga”, annak nagyon örülök. Egyszer szívesen találkoznék más országok hírközlőivel. Izgalmas lenne! A Magyar Televízió Híradóját hat évig vezette külső munkatársként úgy, hogy semmiféle szerződése nem volt. A külsős kifizetések azonban akadoztak, Acél Annának pedig nem volt más anyagi forrása, ezért rendszeresen került megalázó pénzügyi bonyodalmakba. Miközben naponta találkoztunk vele a képernyőn, otthonában kikapcsolták az áramot és a telefont. Előfordult, hogy hat hónapig nem kapott fizetést. A helyzet tarthatatlanná vált. - Nem szoktam senkinek a nyakára járni, de akkor úgy éreztem, ez nem mehet tovább. Bementem az akkori hírigazgatóhoz, aki azt mondta, ha beérem kevesebb, ám rendszeres fizetéssel, státusba vesz, így lettem hat év után a Magyar Televízió belső munkatársa. Talán furcsának találják az emberek, de az összes nehézség ellenére soha nem gondoltam arra, hogy megváljak a Magyar Televíziótól. A közszolgálat nekem is elemi igényem, hihe- HÍRADÓS tetten kultúrszomjam van, fogyasztóként is a közszolgálati televízió az ideálom. Miért dolgoznék máshol? Azt is el tudom képzelni, hogy a Híradó stúdiójából menjek nyugdíjba. Meggyőződésem, hogy a televíziózásnak ez az egyetlen olyan területe, ahol nem hátrány, ha az ember idősebb, sőt minél idősebb, annál hitelesebb. A világ minden televíziójában lehet látni hatvanon túli híradós műsorvezetőket. Ezek után furcsa tapasztalni, hogy én vagyok az egész magyar média legidősebb hírolvasója. Bárhol jár, mindig van nála papír és toll, és ha hall egy hibás mondatot, azonnal felírja, így készül az óráira. A Komlósi Oktatási Stúdióban, a Budapesti Kommunikációs Főiskolán és Barra Mária kommunikációs iskolájában tanítja a leendő újságírókat, és szállítja nekik óráról órára a nyelvromlás hajmeresztő példáit. - Felnőtt egy generáció, amelyik csökevényesen beszéli az anyanyelvét. A legfrissebb tanítványaim most tizennyolc évesek. Rajtuk már nagyon jól lemérhető, mit tesz a beszéddel az olvasás hiánya. Ezek az érdeklődő, nyitott, jó képességű gyerekek soha nem vettek könyvet a kezükbe. Nem azért, mert lusták voltak olvasni, hanem mert a kémia, a matematika és a számítástechnika mellett egyszerűen nem jutott rá idejük. Sajnos ma egy érettségizett fiatal legtöbbször elhibázza az ikes igék ragozását, és nem ismeri a legszebb régi szavainkat. Ez az, ami valóban szomorú. Hírolvasóként ritkán kaphat az ember igazi elismerést. Acél Annáról sokan azt tartják, ő ma a leghitelesebb híradós személyiség. Tevékenységét a kritika is elismeri, hiszen azon kevesek közé tartozik, akik megkapták a TV Medve-díjat. Ennél nagyobb örömöt semmivel nem tudtak volna szerezni. Nem volt az a nívódíj, ami ennyit számítana, mint ez a Medve. Az a jó benne, hogy teljesen informális, és két rettenetesen szigorú pasas adja. Mindig attól rettegtem, hogy egyszer a Krausz Barnabás vagy a Fáy Miklós tolla végére kerülök, és tessék! Ráadásul lélektanilag nagyon fontos pillanatban kaptam ezt a díjat. Akkor, amikor a Magyar Televízió értéke iszonyatosan devalválódott. Ez a két szigorú ítész megértette, mi az, amit én napról napra szeretnék közvetíteni ebben a kipett-kopott, nagyon nem nézett, nagyon szegény, nagyon lezüllött, jobb sorsra érdemes televízióban. Ez fantasztikus! Nem tudom, meddig lehet ebből táplálkozni, de nekem még tart! Szabó Edit 21 MaSa 2002/10.