Magyar Sajtó, 2003 (44. évfolyam, 1-10. szám)
2003 / 2. szám
28 Г IT Haszán Zoltán FOTÓ: FODOR PÉTER Klasszikus lakótelepi gyerekként, ám nem Budapesten, hanem Diósdon nőtt fel. Sohasem volt magányos, hol egyik, hol másik barátjánál verődött össze délutánonként a gyerekcsapat. Kezdetben Diósdon járt iskolába, majd Budapesten folytatta a tanulást. Fővárosi osztálytársai mind azt hitték, délutánjait disznók terelgetésével tölti abban a „távoli” faluban. Sehogy sem tudták elképzelni, hogy egy lakótelep Diósdon is ugyanolyan, mint Pesten. Az Arany János Gimnáziumban nem volt éltanuló, fizikából és kémiából viszonylag gyengén szerepelt, ám az irodalom nagyon érdekelte. Kiváló magyartanára élthalt az irodalomért, a nyelvtant viszont nem kedvelte túlzottan, és tanítványai is hasonló módon viszonyultak ezekhez a tárgyakhoz. Ahogyan az érdeklődő gyerekeknél történni szokott, Zoltán addig-addig kérdezgette a betűket a felnőttektől, míg ötéves korára megtanult olvasni. Ettől kezdve szüleinek soha nem okozott gondot az óvodai üzenőtábla böngészése. Csemetéjük hűségesen mindent elolvasott, és vitte haza a híreket. Az olvasás iránti rajongása megmaradt, mindent elolvasott, szinte válogatás nélkül, az írás azonban nem érdekelte. Nem írt naplót, nem küldözgette cikkeit az iskolaújságnak, nem lelte örömét a mondatok csiszolgatásában. Saját bevallása szerint soha nem vonzotta az újságírói pálya. Érettségi után a jogi egyetemre jelentkezett, de nem vették fel, így elvitték katonának. Egy csütörtöki napon szerelt le, ott állt munka nélkül, és fogalma sem volt, mihez kezdjen. A család egyik barátja, Neumann Ottó a Magyar Hírlapnál dolgozott. Felesége biztatta, vigye már be ezt a gyereket a Hírlaphoz, hátha ott hasznát veszik. A mai napig nem derült ki, milyen titok tudója volt Neumann Ottó felesége. Az azonban bizonyos, hogy 2003 januárjában Haszán Zoltán, a Népszabadság 28 éves újságírója nyerte el a tavalyi év legjobb tényfeltáró írásáért járó Göbölyös Soma-díjat. - Egy derűs augusztusi napon beléptél a Magyar Hírlap kapuján, kaptál valamilyen útmutatást? - Igen! Mutattak egy titkárnőt, és azt mondták, vele kell jó viszonyban lennem, akkor majd minden simán megy. Ez sikerült, így maradhattam. Nyár vége volt, sokan még a szabadságukat töltötték, az oktatással foglalkozó munkatársam is. Valakinek írnia kellett a tankönyvárakról, és én kaptam ezt a nagy lehetőséget. Másnap a címlapon volt az anyagom. Rengeteg Magyar Hírlapot felvásároltam, mutogattam mindenkinek, mit tudok. Nagyon jó érzés volt. -A folytatás is ilyen kellemes volt? -Természetesen sokat kellett várnom a következő címlapig. Jöttek a „mínuszos hírek", amikből nagyon sokat meg kell írnia az embernek, ha tényleg újságíró akar lenni. Látom, a mostani pályakezdők hogyan veszítik el a lelkesedésüket a mínuszos hírek gyártása közepette. Azt hiszem, én akkor is pontosan tudtam, hogy erre szükség van, és hittem abban, hogy három mondatot is meg lehet írni jól. - Türelmes ember lehetsz... - Nem vagyok konfliktusgerjesztő, valóban, de tisztában voltam azzal is, csupán attól nem lesz belőlem újságíró, hogy naponta bejárok a szerkesztőségbe. Ilyesmi csak a valóságshow-k világában fordulhat elő. - A jogról végleg lemondtál? - Újra megpróbáltam, fel is vettek, egy darabig ment az újságírással párhuzamosan, aztán a napilap győzött. Tudom, be kellett volna fejeznem. Talán még most sem késő... - Mi volt az első önálló területed a Hírlapnál? - A honvédség. Itt volt üresedés. - Érdekelt? - Nem szerettem katona lenni, ha erre gondolsz, de írni róla egészen más. Természetesen mindig akkor olvasták legtöbben a cikkemet, ha a sorkatonaságról írtam. Később megkaptam mellé a médiát, és ma is ennek a két területnek vagyok a gazdája, de már egy másik lapnál. - Meddig voltál a Magyar Hírlap munkatársa? - 1994-től 2001 tavaszáig. Nagyon szerettem. Emberileg és szakmailag egyaránt sokat jelentett számomra. A Népszabadságnál egyszerre lett üresedés a média és a honvédség területén, és elhívtak magukhoz. - És te mentél. Miért? - Nem volt könnyű a döntés. A Hírlapnál nemcsak a légkör volt családias, de mindig rengeteg fiatal vett körül. A Népszabadság nagy kihívásnak tűnt, de úgy hírlett, nagyon rideg hely. Ma már tudom, jól döntöttem. Nagyon szabadon lehet itt dolgozni, jól érzem magam. - Milyen volt az indítás? - Szörnyű! Az ember ugye szeretne címlapra kerülni. Az egyik legelső anyagom egy honvédségi téma volt. Megszólaltattam az illetékest, aki elmondta az igazat, de név nélkül. Lelkesen megírtam a Hírlapnál megszokott „értesüléseink szerint” formulával, és az anyag címlapra került. Nagyon büszke voltam, egészen addig, míg másnap meg nem néztem az MTI-híreket. Riportalanyom - immár névvel - cáfolta az előző napon elmondottakat. Kicsit leforrázva éreztem magam, de a szerkesztők elhitték a történetemet, és szerencsére nem lett baj belőle. - Otthon is dolgozol, vagy kilépsz a szerkesztőség kapuján, és igyekszel mással foglalkozni? - Kizárólag olyankor viszek haza munkát, ha több napig dolgozom egy témán, és fennáll a veszély, hogy egy másik napilap megelőz. De most még ezeket a helyzeteket is kerülöm, mert van egy 9 hetes lányom, aki tökéletesen kitölti minden percemet attól a pillanattól, hogy hazaérek. - A feleséged szakmabeli? - Igen, és ez nagyon vicces. Sokáig úgy gondoltam, nem jó, ha férj és feleség azonos területen dolgozik, mert kizárólag belterjes beszélgetést képesek folytatni. Aztán feleségül vettem egy médiával foglalkozó újságíró lányt, aki egy másik napilap munkatársa. - Rivalizáltatok? - Hogyne! Sokáig titokban is tartottuk a kapcsolatunkat, nehogy az emberek azt gondolják, amit nekem elmondanak, ő is tudni fogja. Volt egy hallgatólagos megállapodás köztünk: soha nem beszéltünk otthon a munkahelyi dolgainkról - s nemrég megkaptad a tavalyi év legjobb tényfeltáró írásáért járó Göbölyös Soma-díjat. Számodra mi a szakma csúcsa? - Napilapos újságírásnál szerintem valódi csúcsokról nem lehet beszélni. Hepehupák vannak inkább. A díjnyertes anyagot, az Országimázs - családi haszon című, négyrészes cikksorozatot két munkatársammal, Kéri J. Tiborral és Horváth Gáborral együtt írtam, de „Soma”-díjat csak 37 év alatti újságíró kaphat, és a csapatból egyedül én vagyok ilyen fiatal. Nagyon jó munka volt. Mindig adódik olyan téma, amivel az ember szeretne mélyebben foglalkozni, de a napi feladatok eléggé lekötik az energiánkat. Szerintem minden napilapos újságírónak az az álma, hogy egy-egy rövid időre kikerüljön a taposómalomból, hogy megmutathassa, mi mindenre képes. - Mi az, aminek igazán örülsz? -A lányomnak, természetesen. Szabó Edit MaSa 2003/2.