Magyar Sakkvilág, 1918. április - 1919. július (6. évfolyam, 1-26. szám)

1918-09-30 / 13. szám

Magyar Sakkvilag előállni kicsinyesnek tartanak. Egyszerűen ideírjuk a puszta tényt, hogy a magyar sak­kozók jelentékeny része még mindig nem emelkedett arra a kissé szélesebb látókörre, mely megértette volna velük a — legalább is — nemes szenvedélyük istápolása érdeké­ben végzett minden irányú, szünettelen mun­­kálkodásunk tényleges jelentőségét. Különös élességgel domborodik ki ez a meddő közöny éppen manapság, a magasabb­­alacsonyabb rendű mindenféle írásművek, jó és rossz könyvek, gombamódra keletkező mindenféle időszaki lapok, általában minden néven nevezendő sajtótermék nekivadult kon­junktúrájának idején. Szinte azt lehetne mon­­dani, hogy a háborús papírbankó szégyelli ebbeli minőségét és ösztönösen igyeksz­ik egyéb, a szellemiséghez közelebb álló papírra cserélődni. És lapunk ma — inkább mint bármikor — mostoha gyermek az időszaki lapok család­jában, csak úgy, mint a sakkozás hamupipőke a kulturális tényezők között! Csak néhány hete annak, hogy — mint ismeretes — az Újságkiadók Szövetsége azt az egyébként teljesen méltánylandó nyilvános felhívást intézte (a napilapok hasábjain is) tag­jaihoz, hogy a kiadásukban megjelenő lapok előfizetési árait törekedjenek a sajtótermékek előállítási költségeinek minden irányban történt horribilis megdrágulásával némi összhangba hozni. Azóta e felhívásnak úgyszólván minden lap eleget is tett s a nagyközönség e lépést a maga hallgatólagos volumával szentesítette: minél jobban drágul általában egy lap, annál több példányban fogy. Furcsa, de nálunk a paradoxonok sokszor a törvényszerűség ere­jével uralkodnak. Hogy lapunk a nála többnyire sokkalta izmosabb lapvállalatok példáját kövesse, amel­lett okok egész légiója szól. Nem részletezzük ezeket. Egyszerűen utalunk az általános, drá­gulási folyamatra, mely különleges luxuspapír­­ral ékes­­és nyomdatechnikai nehézségekkel terhes lapunkat kímélte meg a legkevésbbé. Nem említünk horribilis drágulási százalék­számokat, melyek csak egy félév óta nehe­zednek a terjedelmét tekintve legfeljebb béke­időbeli áron előfizetés alá bocsátott lapunkra. A sakkozók többé-kevésbbé a számok emberei is és ezek előtt igazán nem kellene motivál­nunk lapunknak akár jelentékeny mértékű meg­drágítását, akár beszüntetését. Mindezek ellenére mégis arra határoztuk el magunkat, hogy lapunk előfizetési ív­át ezidő­­szerint nem emeljük fel. Ennek az elhatározásunknak a részletes magyarázatával sem óhajtjuk tartóztatni az olvasót a továbblapozásban, játszmája leját­szásában, problémája élvezetében. Csak mint vezető gondolat írjuk ide, hogy az előfizetések emelésével járó részleges áthárítást nem akar­juk éppen eddigi előfizetőinknél, régi hűséges olvasógárdánknál kezdeni, kik részére lapunk tán nem legutolsórendű szükségletté lett. Természetes közgazdasági elv is általában túlkiadások fedezésénél az új fogyasztói tömegek bekapcsolásával járó, külterjesebb fedezési módot keresni, mintsem éppen azokat sújtani, akik, mint eddigi fogyasztók, a teher­viseléshez eddig hozzájárultak. És olvasóközönségünk talán ösztönösen át fogja érezni, hogy e fenti — ma csak elméleti értékű — elvnek részünkről ily messzemenően történt honorálásával szemben annyi rekompenzációra mindenesetr­e megvan az erkölcsi igényünk, hogy előfizetőinkben egyúttal lapunk propagálóit is láthassuk! Hogy az ismert sakkozói közönyösség ezirányban is mennyire virul, arról már eleget írtunk. Csak utalunk ezúttal is a kávéházi sakkozókra, kik pl. a budapesti kávéházakban annyira nép­szerű és elterjedt „Molnárok és Sütők Lapja" c. egyébként tisztes közlönyt százszorta nagyobb buzgalommal követelik meg, mint a hozzájuk annyira közelálló sakkozás lapját. Igen­is valljuk, hirdetjük — mert saját magunkkal szemben is levontuk annak kon­zekvenciáit — hogy az előfizető viszonya egy magyar sakklaphoz nem merülhet ki abban, hogy papírkoronáit (több-kevesebb pontos­sággal) beküldi! Ezen túlmenően is szükséges, hogy közös kultuszuk istápolására egymásnak minden lehető erkölcsi támogatást megadjanak. Nem óhajtjuk a magunk részéről az „Előfizetési felhívás“ című műfajt kultiválni.

Next