Magyar Sakkvilág, 1934 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1934-05-01 / 5. szám
40. lépés előtt lehet „snellezni“, hanem már a megnyitásban is, ennek megfelelően azután megnyitásaik érdektelenek és a játékosok megnyitáselmélete szűkkörű. Ezek szerint a 40-es tempó ideális szemszögből mindenképen káros és elvetendő. A Szövetség 17 mestert bocsátott a versenyre. Nem vagyunk hívei, már csak a múlt miatt sem, a nevezések selejtezésének, mert hiszen aki ma rosszul játszott, holnap kitűnően szerepelhet és megfordítva, amint ezt talán az újpesti eredmények is mutatni fogják. Ráadásul a Magyar Sakkszövetség anyagiak híjján évenként csak egyszer adhat alkalmat a játékosoknak arra, hogy versenyen mérjék össze erejüket. Itt persze mulasztás terheli az egyes köröket, hogy nem sietnek a Szövetség segítségére meghívásos, vagy egyéb, a subversenyeknél szélesebb körű versenyek rendezésével, így a szövetségi verseny lévén az egyetlen komoly versenyalkalom, a Szövetség selejtezés nélkül kénytelen beengedni olyan játékosokat, akik Budapesten élnek, de 2—3 éve tréning nélkül vannak, vagy akik papírforma szerint sem érhetik el a mesterharmadot. Emiatt túl hosszúra nyúlik a verseny, amit senki sem bírt végig fizikummal. Nem lehet ugyanis puszta véletlennek tulajdonítani, hogy a verseny alatt, egyik napról a másikra — és csak egy napra — fekvő betegek lettek egyes játékosok, (Havasi, Lovas, Lilienthal), hogy másnap, elmakacsoltatásukkal megrontva saját esélyeiket és a reális sorrendet, félig egészségesen játszanak tovább. Igaz, hogy a kimerültség általános lévén, az irrealitást előidéző okok a kölcsönösség révén nagyjában kiegyenlítődnek és a verseny eredménye általában mégis reális marad. Muhr Gyulát az elmakacsolások miatt heves támadások érték, pedig a versenyt kifogástalan eréllyel és pártatlansággal vezette s a jogos reklamációk tekintetbevételével a versenyszabályokat másként nem kezelhette. A fizikai összeroppanásnak iskolapéldája volt Boros, aki a verseny első harmadában vezetett és végül messze hátul végzett. Napi 8 órai gyári munkát, 6 órai sakkozást a budapesti távolságok mellett 3 héten át senki sem bírta volna jobban. Ugyanez a fizikai kimerültség idézi elő a verseny vége felé jelentkező meglepetésszerű vereségeket olyan játékosoknál, akik egyébként a versenyt jól és egyenletesen játszották végig. (Lilienthal Rohacsek ellen, Eliskases Vécsey és Erdélyi ellen, Erdélyi Pikter ellen, Réthy Boros ellen, Dr. Balogh Lovas ellen, stb.) Ez a mentsége annak a feltűnően sok durva hibának is, ami ezúttal a versenyjátszmákban előfordul, s ami hasonló körülmények között nemcsak magyar specialitás (legutolsó Trebitsch-versenyt) Vannak minden versenyen bizonyos elkerülhetetlen izgalmak, főleg a majd mindig irreális utolsó fordulóm, mely felforgatja a reális helyezést. (Bernstein—Maróczy, Ostende 1906, itt Eliskases—Steiner E., Steiner L.—Erdélyi, Sterk—Pikter, Rohacsek—Dr. Balogh) kár szaporítani ezeket. A legújabb magyar iskolát a sakkban az éles küzdelem, a taktika kizárólagossága, a közelharc jellemzi, ellentétben pl. a bécsi iskolával, mely az elméletre és a sztratégiára nagyobb súlyt helyez és taktikailag gyengébb. A taktikai készség egyenes arányban áll a tornaszerencsével, melynek tágabb teret enged. A taktikai elem túltengésének egyik hazai jelensége, hogy itt komoly bajnoki cím jár a villámversenyek győztesének.