Ládonyi László (szerk.): Magyar sportévkönyv 1994 (Budapest, 1994)
II. fejezet. A '93-as év sztorijai
Merénylet Szeles Mónika ellen A dollármilliomos teniszezők világában egyedüli eset történt Szeles Mónikával 1993 áprilisának utolsó napján: a hamburgi Citizen Kupán zajló mérkőzése közepette, térfélcserekor, merényletet követtek el ellene. A német Günther Parche azért szánta el magát e tettre, mert a jugoszláv származású magyar bajnoknő helyett honfitársnőjét, Steffi Gráfot szerette volna a női világranglista élén látni. Tervét siker koronázta. Megölnie ugyan nem sikerült Szeles Mónikát, mivel a tett pillanatában Mónika véletlenül előrehajolt a törülközőjéért, s így a gyilkos penge csak néhány centiméterre hatolt a hátába. Hogy hol voltak a biztonságiak? Csupán költői a kérdés. Tény, hogy Parche zavartalanul ugorhatta át az alacsony palánkot és támadhatott a pihenő teniszezőnőre, s csupán az első szúrás után tudták lefogni. A történetet rengeteget boncolgatta már a sajtó, és a további fejlemények is ismertek: Szeles Mónika az 1993-as év végéig nem lépett pályára egyetlen versenyen és bemutatón sem. Günther Parche pedig gondtalanul él tovább. Hamburgi bíróságok tárgyalták perét, amelyben súlyos testi sértéssel vádolták. Nem tudni miért, de a gyilkossági kísérletnek látszó tett egy kicsinykét enyhült a vizsgálati eljárás alatt. Történt ez annak ellenére, hogy az elkövető a kihallgatáskor sem tagadta: előre megtervezte minden lépését. A bíróság mindenesetre kétéves szabadságvesztésre ítélte Parchét, a végrehajtást pedig három esztendőre felfüggesztette. Magyarán: a bűnös hazaballaghatott az ítélet meghallgatása után, csupán arra kell ügyelnie, hogy a következő ezer nap alatt ne kövessen el hasonló tettet. Ha kibírja, nem kerül börtönbe. Ez az ítélet, közvetve, szinte nyilvános felhívás a hasonló módon gondolkodó és a valós élettől elrugaszkodott emberek számára: nyugodtan támadhatják az ismert embereket, bajuk nem származhat belőle. Külön fejeztet érdemel ebben a történetben a Nemzetközi Női Teniszszövetség (a WTA) hozzáállása és döntései. A hivatalos teniszezőnőket felkaroló szervezet valójában sorsára hagyta a világranglista éllovasát, első számú versenyzőjét. A merényletet követően a WTA nem tett semmit annak érdekében, hogy Szelest megvédje legalább a következményektől, vagyis a világranglistán való visszaeséstől. A profi teniszezők listája ugyanis mindig az elmúlt 365 nap eredményeit tükrözi, s minden újabb nappal elveszik bizonyos pontszám, ha annak birtokosa nem szerez további győzelmeket. Mónika magas pontszámokat gyűjtött éveken át, s ezek ismétlésének hiányában az 1993. november 25-i évzárót a 8. helyen érte meg. Értékelésem szerint ezzel a döntéssel, a támogatás megvonásával, a WTA is a merénylők oldalára állt. Parche ugyanis éppen a szövetség segítéségével valósíthatta meg álmát. Amennyiben a WTA rögzíti Mónika pozícióját visszatérésének napjáig, akkor Steffi Graf nem kerülhetett volna el, és Parche nem dörzsölhette volna elégedetten a tenyerét. Nem beszélve arról, hogy kolléganői, a többi profi játékos úgy játszotta végig a hamburgi tornát, mintha mi sem történt volna. Saját biztonságuk és jövőjük érdekében bojkottálniuk kellett volna a további küzdelmet. Akkor bizonyára a rendezők is megérezték volna a „baki" súlyát. De térjünk vissza a WTA-hez. A szövetség egyetlen lépést engedett meg magának: kiutalta Mónikának azt a havi 2500 dolláros segélyt, amely ilyen esetekben a mindenkinek jár. Szeleséknek viszont több millió dolláros veszteséget jelent a versenyekről való távolmaradás, hiszen nemcsak a pénzdíjakból eredő bevétel maradt el, hanem a reklámszerződésekben foglalt kötelezettségeiknek sem tudtnak eleget tenni. Egyesek szerint a jelenlegi, bonyolult politikai helyzetben, amikor a volt Jugoszlávia területén, avagy területéért különböző érdekek ütköznek meg, csupán idő kérdése volt, hogy mikor támadják meg Szeles Mónikát. Ennek árnyékát vetítette előre az 1992-es wimbledoni torna, amikor nemcsak „nyögése" miatt üldözték a bírók és az ellenfelek, hanem bombariadó is zavarta az összpontosításban. Mindemellett Mónikáról azt is tudni, hogy egykori hazájával már csak annyi a kapcsolata, hogy a neve mellett a régi zászló szerepel. Igaz, ezzel állást foglal... A budapesti Postabank-gála keretében alkalmam nyílt megkérdezni Martina Navratilovától, hogy ő hogyan vélekedik a WTA lépéseivel kapcsolatban, már ami Mónikát és a merényletet illeti. - Azt hiszem, hogy kissé elhamarkodottan döntött a szövetség, habár egy ilyen bonyolult kérdésben nehéz jobb döntést hozni - válaszolta a tenisz „nagyasszonya", majd Arantxa Sánchez-Vicárióval és Mary Joe Fernandezzel együtt elmagyarázták, hogy a pályán igyekeznek nem gondolni arra, hogy velük is megtörténhet valami hasonló. Márpedig - a példa alapján - megtörténhet. Hogy őszinte legyek, Mónika helyében én nem térnék vissza. Vigasznak kevés, hogy a tornák biztonsági intézkedéseit megszigorították. Gondolom, anyagilag nem áll a csőd küszöbén a család, az eddigi bevételből meg tudnak élni. Ha már „az egész világ" összefogott ellenük, akkor nem kell mindenáron bizonyítani. Mert Mónikának egyáltalán nem kell bizonyítania. Egyszer már megmutatta, hogy ő a legjobb: üstökösként robbant be az élvonalba, majd hamarjában a világranglista élére került. A könnyebb meghódítani, mint megvédeni alapigazságot meghazudtolva állta a trónkövetelők rohamait is. Tragédia, ha egy ilyen pompás karriernek éppen egy félőrült vet véget. Tragédia, ha egy ilyen tehetséges lány a 20. születésnapja előtt visszavonulásra kényszerül, hiszen még sok-sok éven át ott lehetne a csúcson. Az 1994-es esztendő talán választ ad a visszatérést feszegető kérdésekre. Pósa Árpád 50