Magyar Salon, 5. kötet (3. évfolyam, 1885-1886/2)
PAUL BOURGET 36^ Innen az az ezer és ezerféle szerelem, a legmagasztosabbtól a legalacsonyabbig, minden fokozatban. Egy párisi asszony, ki e szocziális viszonyok folytán, mint fiatal leány tökéletesen izolálva volt, igen sokszor olyanhoz megy feleségül, a kit alig ismer s akit csak az esküvő után ismer ki. Innen a sok szerencsétlen házasság. A boldogtalan asszony egy darabig talán küzd csalódásával, azután azonban ez erőt vesz rajta és így belé dobja magát a nagy világba. Most az oly magas szellemi fokon álló társaság elkezdi munkáját: a félreismert nő okoskodni kezd, lehull szemeiről a hályog, kezd látni, apercepirozni, tudatába jó, hogy ő nem az első, aki így járt, s látja, hogy amazok — a többiek — vigasztalódnak, s látja azt is, hogy vigasztaló mindig akad. így találkozik az elsővel: a szíve mélyén rejtett és eddig öntudatlan szerelem fellobban, — a megtalált ideálnak mindent, a megtalált ideálért minden. Azután az eszmény széjjel foszlik. A titkos ideál képét olyanra ruházta, aki erre a legnagyobb valószínűség szerint érdemetlen, vagy legalább is nem olyan, mint az ideál. Az eddig félreismert vigasztaló rendesen olyan férfi, ki szerepét kitűnően játsza, a gyakorlat megtanította rá, s így rendesen a vigasztaló már cinikus. — A bűnös és szerelmes nő eleinte küzd, nem akar hinni abban, amit tapasztal, azt hiszi, csalódott, hiszen az nem lehet, hogy az, amit mindenek felett szeretett, a miért a legdrágábbat a mivel birt, becsületét, feláldozta, hogy ez ezt ne értse meg és lábbal tapodja érzelmeit. Ekkor áll be az a harcz, a melyhez semmi se hasonlítható, midőn a nő méltóságáért küzd, midőn el akarja ezt ismertetni azzal, a kinek mindent áldozott s a ki önfeláldozását (mert asszonyi logika szerint a becsületet a szerelemnek feláldoznifeláldozást jelent), elismerni nem akarja. A küzdelem kétségbeesett. Az egyik oldalon a női érzékenység, amelyet a folytonos apró tűszúrások (a szeretett lény czinizmusa), amelyek a nagy nyilt sebet (a csalódott szerelmet) érik, a legmagasabb fokra fejlesztik ki. A másik oldalon a hideg férfi, ki obzervál, ki tapasztalt és kinek tapasztalatai szerint az elsőség nem létezik a szerelemben. Most jön a tragikus vég. A csalódás, a kiábrándulás után a nő vagy magába száll — s ez a ritkább — vagy pedig megtanulja a férfitól a kétkedést s igy kiált fel: «Ha te úgy, én is úgy». És másodszor bukik, persze nem utoljára. íme a nő rendes két típusa. Amit aztán itt eredményként levonhatunk, az az, hogy egyik alak sem optimista, sőt inkább annak ellenkezőjéhez van közel. Mert a szív mindegyiknél beteg, gyógyíthatatlanul beteg. Ennyit a nőről, kit Schopenhauer ironikusan «Dame»-nak nevez. A férfiról hasonlóan áll a dolog, hasonlóan, ha nem rosszabbul, legalább morális szempontból. Egy férfi lelke ritkán olyan romlatlan, mint egy nőé. A tanuló évek, az iskolák és a licceumok szennyes évei, ahol a serdülő ifjak méregpoháron keresztül szívják be magukba azt az édes nedvet, a melynek szerelem a neve, a mely értelemben főleg azt találják érdekesnek, a mi tiltott s a mi így a tiszta ideális elemet lassankint kiöli belőlük, így jő a nagy világba az a férfi, aki a posteriori hamis tapasztalás folytán képtelen a szerelemre. Nem hisz a jóban, mert eddig csak rosszat látott. Ezek közül válik ki azok sora, kik egyik szivet a másik után mérgeznek meg, mindenütt a kétely magvait hintvén el. Typusuk Don Juan, aki annyi ürmöt visel szivében, hogy ennek kiölésére egy mindenség virágainak méze sem elég. Van ugyan eset arra, hogy «Don Juan» megtér, ha egy olyan szabású szerelmet talál, a mely megrázza, melynek folytán