Magyar Salon, 5. kötet (3. évfolyam, 1885-1886/2)
ífeVjfeVí&Vá&V4SiVáfeVSfeVá&^á&^á&^4&Váfe^áfeV'4&Váfe ^áfe^vai Magyar Salon V. OH, TERMÉSZET! Irta Bartók Lajos. Mindent teremtő s mindég szűzi tiszta, E vallomást is egykedvűn vevéd, Oh természet, s én tőled eltaszitva, Több szerelemmel borulok eléd! Oh, természet! te csak nevetsz mi rajtunk, Szép mindig és közömbös szüntelen. Mert szép vagy : hozzád hasztalan sóhajtunk, Örökre ifjú , s így könyörtelen ! Te nem hervadsz el, csak nevetsz a korra Maga a mindent romboló idő Csak szobalányod, szépítő komorna, Ki téged bájjal fegyverezni jó. Marad felséges homlokod fedőtlen, Márványsimán a nagy menny domborul, És pillantásod nem veszt tűzerőben: Nap, csillag ég ellobbanhatlanul. És jőve-menve, játszva és dühöngve: A felhők a te gondolatjaid : Oh, szép természet! lelkedet kiöntve, Szemed majd könnyez, majd lángot hajit. Harmat, eső , édes könnyűid árja , Zivatar a te haragod s nyomán Mosolyg szemöldöd felvont szivárványa, Kedved derengvén íve hajlatán. De mindez, o legszebb nő ! csak szeszélyed Futó játéka, múló érzemény, Aprilt utánz, a mint jött tova, széled, Nyomot nem hagyva arczod derűjén. Az örök lég ajkadról egy lehellet, Tisztán fuvallt, mindennek lelkeként, Lapdáztatván e földet, mint a pehely, S láthatatlan karját terjesztvén felénk. Te szépek szépe vagy s oly változandó, Miként a nő, de hervadástalan, Te minta, ők utánzat, mely múlandó, És kérniük, hogy kiméld, hasztalan. 37