Magyar Salon, 5. kötet (3. évfolyam, 1885-1886/2)
260 nagypalli rusth zsigmond érzelmeivel, ragyogó öltözékeivel és nagyszerű érzelmeivel? Azt mondják, hogy legalább az élet könnyebb, kellemesebb lett. Még ez is valótlanság. Mert a létért való küzdelem most is kegyetlen és könyörületlen. Bár az élet minden mozzanata az elöljáróságokon van beigtatva, minden pillanatára a közrend képviselői felügyelnek, ellenőrizve lesz a közigazgatás által; mindazonáltal az ember nem szűnt meg az embert üldözni, mert a rugók ugyanazok maradtak. Sőt lehet mondani, hogy a társadalmi szerződés igazságtalansága, amely az elkerülhetetlen társadalmi és vagyoni különbséget szüli, még tűrhetetlenebb ma, mivel több a fondorkodás, mint az erély, s kevesebb az elszánt bátorság, mint az alattomosság. A rút uralkodik az ember belsejében, a rút a külvilágban.»* Vannak azután olyanok, kik e megutált világnak hátat fordítanak és az álmok világában keresnek menedéket, felidézik a múltat, elábrándoznak azon, ami fényes volt és dicső. Ilyen a mai franczia költők között Leconte de Lisle. Nem úgy Bourget. Ő egyformán gyűlöli és szereti a jelent. Tán el szeretne ő is rohanni az álmok világába, de nem tud, valami kimagyarázhatatlan megköti és igy ebben él, ezt akarja leirni, s csak ezt érzi igazán. «— — — il est une route tout autre : II en est qui n’ont pás le courage de fuir Ce siécle qu’il leur faut adorer et hair, Tout á la fois. Leur temps les posséde et les force, Tels, que Miion, les mains prises dans son écorce, A vivre de sa vie anxieuse á jamais Ils ne connaitront pas le calme des sommets, Eux qui se sont jetés dans cet enfer qui souffre D’un coup, comme avait fait Curtius dans son gouffre, Et qui, sombres torcats de leur bagne natal, S’épuisent ä créer le moderne Idéal, Je suis Tun d’eux. Ce temps mauvais et fou je l’aime, Je me tient, je me sens trop son enfant moiméme : Derűére tous ces yeux brülés par tant d’excés. Je vois encor reluire et flotter par accés D’anlique amour du beau glorieux et tragique. Si ce désir n’est plus qu’un désir 'nostalgique, S’il ressemble, étouffé dans ces faibles cerveaux, Aux fleurs qu; grandissaient dans l’ombre des caveaux, Peut-étre est il- plus doux, pour qui sent tous les Marmes, Si pále et navité quelque fois par des larmes, Tel qu’il est.c’est encore l’Idéal, c’est le mien.* így jut el az idealista addig az állapotig, amelyet Bourget «abus de l’esprit d’analyse»-nak nevez. Lássuk most, hogy mily hatással van a túlvitt analízis a szenzibilitásra. Hallgassuk meg magát Bourges-t, mit mond Stendhalról írt tanulmányában: «Vannak ellenkezőleg olyan lelkek, amelyeknél ez az analitikai tehetség még előmozdítja az eddig ismeretlen érzelmek kifejlődését. E kiváló gondolkozóknál az eszmék világának e rendkívüli kifejlődése nem akadályozza meg az érzelmek fejlődését s ahelyett, hogy ellenállanának az analitikai erőnek, még jobban kifejtetnek általa s igy az érzelmeknek a gondolat bősége és mélysége lesz adva. Az agy lázas tevékenysége a helyett, hogy megbénítaná, még jobban táplálja az érzelmi életet. Ezek aztán annál inkább szeretnek, mert tudatukban van, hogy szeretnek, annál inkább élveznek, mert tudják, hogy élveznek.» Amit azonban itt Bourget nem tett hozzá, pedig igen szükséges és a maga helyén lett volna, az az, hogy annál inkább szenvednek, mert tudják, hogy szenvednek. Pedig e túlvitt analízis általi vivisectio előbb-utóbb a boldogtalanságra vezet, így jut az analista mihamarább, (kivált ha a művészi széphez is van érzéke) oda, amit Goncourt «Idées * Leconte de Lisle-ről írt tanulmány. * «A Leconte de Lisle» czímű költemény.