Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)
38 JUSTH ZSIGMOND. Most ezt a nótát kívánta meg. Szíve elszorult, de nem akarta, hogy ezt mások észrevegyék, pedig érezte, hogy a szomszéd asztal ide néz, róla beszélnek. Most kérelmetlenül érezte magát, tán először életében bántotta az, hogy színpadon van. Odaintette magához az egyik pinczért, nem akarván, hogy «amazok» meglássák arczkifejezését, azért beszélni akart. Mit bánta, hogy kivel és miről, csak beszéljen. Mert azt megtanulta a nagyvilág iskolájában, hogy a beszéd árczát von az arczra, s eltakarja a gondolatot. «Ki ez az öreg úr» s mert még abban is reménykedett, hogy tán tévedett, s ez öreg rokkant nem Dengeleghy. Hiszen már oly rég nem látta. «Ez, méltóságos uram, Dengeleghy István kamarás, tetszik tudni, kinek itt volt a környéken nagy uradalma, legalább azt mondják, bizonyosan csak azt tudom, hogy ma nincs semmije, itt élősködik . .» «Elég, elég . . . tudom !» s e pillanatban egészen ösztönszerüleg kivett tárczájából egy kártyát, s azt monda a mélyen bókoló, bár még gúnyosan mosolygó pinczérnek: «Vigye e névjegyet Dengeleghy Öméltóságának, és mondja meg neki, hogy itt vagyok, s óhajtanék vele pár szót szólni.» A pinczér mélyen meghajtotta magát s most elég udvarias arczczal adta át Kálmán kártyáját az «öreg rom»-nak, kivel rendesen csak félvállól gorombáskodott. Dengeleghy láthatóan megörült, nehézkes, remegő léptekkel igyekezett Belényesi asztalához, ki felkelt és elébe ment. Az öregember forróan megrázta Kálmán kezét, akart volna neki valamit mondani, de nem tudott semmit, szava elakadt, szemeibe könnyek gyűltek. Eszébe jutott a régen múlt. «Jere, édes bátyám, ülj le mellém, vacsorálj velem, emlékszel még rám ? akkor még csak kisfiú voltam.» «Igen . . akkor . . . még csak . . . .» az öreg hangja megcsuklott, mintha egész múltja egy pillanat alatt átrezgett volna lelkén. Nem bírta ki az erős hatásokat. Gyenge volt testben, lélekben. Elhallgatott, s csak némán szorongatta piszkos, ránczos ujjaival Kálmán gondozott, fehér kezét. Kálmán lelkét is csodálatos emotiók töltötték be. Sok, sokféle emlék talált lelkébe. Eszébe jutottak az öreg emberről gyermekévei. Aztán eszébe jutott a ma, s eszébe jutott a holnap. Úgy érezte, mintha ő szégyelné az öreg ember ódivatú, mocskos ruháit. Aztán boszantotta a pinczér szemtelensége, ki Dengeleghyről így mert szólni. Éppen azért hivatta ide, hogy ezáltal az öreg embernek tekintélyét legalább e perezre helyreállítsa. Bántotta, hogy itt semmibe se veszik, úgy érezte, mintha ezzel őt magát sértessék meg. De hogy ne hiszen majd egyszer talán ő is ilyen körülmények között lesz— nem, nem az nem lehet. Hogy e gondolatot kiűzze ágyából, beszélni kezdett Dengeleghyvel. Meg kell tudnia, hogyan jutott ennyire, bizonyosan a csődön kívül még más előre nem látott körülmények is jöhettek közbe . . . «És hogy érzed most magad, hogy vagy édes Stefi bátyám? Olyan rég nem láttalak.» «Bizony, bizony akkor még csak kicsiny fiúcska voltál, ekkora ni.» Az öreg nem tudott e pillanatban mást mondani, megint elhallgatott. «Igyek egy pohár pezsgőt, nem rósz, kissé édes, én jobban szeretem a szárazát.»