Magyar Salon, 8. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/1)
494 A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, hazai új állatfajt, sem pedig a szemet annyira gyönyörködtető állatalakot, mint a madarak és rovarok osztálya; de azért a szakértő sem tagadhatja azt, hogy e gyűjtemény ne állana a tudomány jelen színvonalán s hogy ne nyújtana elegendő látnivalót, érdekeset és tanulságosat. Amíg amott a lepkék, tücskök és bogarak szemlélése közben a virágos rétet képzeltük magunk elé, addig itt a tengernek mélyét és felszínét találjuk, előttünk félig-meddig ismeretlen, részben sajátos állatalakjaival, vagy legalább is egy gazdag tengeri aquariumban képzeljük magunkat,avval a különbséggel, hogy itt csak mozdulatlan, részint spirituszos üvegekben nyugvó állatok helyettesítik azoknak életműködő állatait. A feles számú, a szemre is gyönyörködtetően rendezett különböző alakúés színű kagylót és csigát csak úgy futólag tekintve is meg, bizonyára érdekelni fog minket a híres keleti gyöngyök igénytelen szülője, a gyöngykagylós nem fogja elkerülni figyelmünket a Jókai Mór ajándéka folytán a múzeum birtokába jutott fridachua gigas, a kagylókéz óriásának két teknője sem. Meglátjuk mi itt a phoeniciaiak bíbor festésénél oly nagy szerepet játszott bíborcsiga (murex) házát is, sőt egyik-másik csigában felismerjük az itt-ott dísztárgy gyanánt, leggyakrabban névtelenül, vagy néha téves nevek alatt szereplő csigaházakat, kagylóhéjakat. Aztán ha fáradságot veszünk a kagylók és csigák közeli rokonai, a már a «Tenger munkásai»-ban is nagy szerepet játszó polypok után kutatni, csekély idővesztés után könnyen feltaláljuk azokat is. Ott pihennek azok egy-egy hatalmas spirituszos üvegben s bár nem épen óriásak, de mégis elég nagyok ahhoz, hogy bizonyos fokú félelmet gerjeszszenek bennünk kiálló nagy szemeikkel, összevissza kunkorodott nyolcz karjukkal, melyeknek belső szegélyén apró, tányérka alakú szórókorongjait is felismerhetjük. Ezek társaságában fogjuk megtalálhatni a nautilus-t, a Tompa Mihály «Vitorlás ■csigá»-jának prózai személyesítőjét is. Nem csekély látnivalót nyújtanak azonban a kiszárított s fekete papirajzaton nyugvó különböző alakú és nagyságú tengeri rákok is, a melyek közül a hatalmas homarusok a Hári János rákját juttatják eszünkbe s a melyek mellett a mi legnagyobb dunai rákunk is igénytelenségig törpül. Itt találjuk a rövid farkú rákok hatalmas alakjait is a pókra emlékeztető földuzzadt testekkel és hosszú lábaikkal, a melyeket ezért «Tengeri pók» nevük után indulva bizonyára hajlandók is lennénk valóságos pókoknak tartani, ha az állattan ez ellen erélyesen nem tiltakoznék. A kisebb rákokat már spirituszos üvegekben találjuk s ezek között nagyobb számú hazai alsóbbrendű rákot is van módunkban megismerni. Az egész gyűjteménynek díszét azonban ama tekintélyes számú óriás korálltelep vázak képezik, amelyeknek javarészét Xántus János gyűjtötte Polynesiában és az indiai óczeánban. Ha eme piros, fehér, barna, fekete, és más színű, bokor-, fa-, orgona- stb. alakú mészvázakat tekintjük, bizony nem fogunk csodálkozhatni a fölött, hogy a korállokat még a múlt század közepén is növényeknek tartották. És ezeknek szemlélésével jóformán magunk is kételkednénk állatiságuk felől, ha a nápolyi «Stazione zoologicá»-ból vétel útján szerzett nemes korall s a koralloknak más fajai apró, fehér, virágszerű állatkáival kétségtelen bizonyítékot nem nyújtanának. És valóban nagy elismeréssel adózik a zoologia s vele az összes múzeumok állattárai a nápolyi «Stazione zoologica» nagyérdemű alapítójának, igazgatójának és tulajdonosának prof. dr. Dobru A.-nak, hogy költséget, fáradtságot nem kímélve, a türelmet próbára tevő kísérletezések útján módját lelte a korallok s általában az alsóbbrendű tengeri állatok meglepően szép konzerválás módjainak. Csakis a «Stazione zoologica» létezésének s illetőleg működésének köszönhetjük azt, hogy ma már alkalmunk nyílik múzeumunk állattárában oly tengeri állatokat is szemlélhetni, amelyeket csak egy évtized előtt sem