Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
490 GRÓF VAY PÉTER. kelőket jó szemügyre venni, az ismerősökkel szóba állni. Távolabb egy sarkon pár kecske volt összekötve, míg tulajdonosuk, egy aszszony megfejte őket, hogy aztán a tejet mindjárt helyben el is adja. Mindez meglehet erős contrastot adott Monte-Carlo és a nizzai promenade des anglais, internationalis nomád világa után. A város, daczára szép fekvésének, barátságtalan külsővel bír és ezt leginkább piszkos szűk utczái és mogorva lakói okozzák, kiknek sötét ruháik még szomorúbbá teszi a hatást. Soha ilyen népet, mely se nem dalol, se érzékkel a szín vagy virág iránt nem bír és így az örökös barna és fekete színt látva, az egész ország azt a benyomást teszi, mint egy szépia faj A város fő nevezetessége Napóleon Bonaparte szülőháza, még elég jó karban tartott emeletes szürke kőépület, előtte kis térrel, hova pár fát ültetett a város, ide közel a Porto di Borgo palota, Ajacció legszebb épülete Louis XVI. styleben építve. A College Fesch udvarán áll a mausoleum, hol Napóleon anyja, Letitia van eltemetve. Amint a vendéglőbe visszatérnék, útitársam siet elém, mondva, hogy két helyet vett a Sartenébe menő postakocsin, amelyik öt percz múlva indul már. Miután a jegyek meg voltak véve, mit volt tenni, mint neki indulni az ismeretlen városnak, minek, az igazat megvallva, most hallottam először a nevét. Messziről rikított a nagy világos-sárga diligence, az elébe fogott öt zömök corsikai ló hosszan elnyújtva nyakát, várt indulásra kész. Egy órával később már vígan vágtattunk lefelé, a köves hegyoldalba vágott országúton, honnét remek kilátás nyílt az Ajacciói öbölre. — A sima tenger a reggeli világításban, egy fényes laphoz hasonlított, csak itt-ott megszakítva egyegy fénylő ezüst vonaltól, amint a nap reá sütött. Aztán egy gyors fordulat, és mintegy caleodoscopban a kép hirtelen megváltozott, az út eleinte lankás, vizenyős réteken, majd mindig magasabbra kígyózott az itt még erdős hegyeken át. Az idáig majdnem mindig vágtató öt ló már csak lassan ügetve húzta a nehéz bárkát, daczára, hogy az útak olyan simák, mint a deszka. Az útak határozottan Corsika fényoldalát képezik, de ezek aztán az egyedüli manifestácziója a franczia czivilisácziónak, minden egyébb megmaradt a régi, mint volt századok előtt, az ököljog virágkorában. A vendette itt ma még éppen oly természetes és gyakori, mint nálunk a párbaj, avval a különbséggel, hogy itt apáról fiúra öröklik a megtorlást. A mód és eszköz megválasztása aztán egészen a sértett féltől függ, de leggyakoribb mégis a kiszemelt ellenséget egyszerűen orozva lelőni. Ezért a corsikai soha se megy ki házából, hogy vállára ne akaszsza puskáját, és azt oly ügyesen használják, hogy golyóval a telegráf-drótokat egész biztossággal átlövik. Ilyen viszonyok mellett aztán érthető, hogy a 270,000 lakosú szigeten egy évben több gyilkosság fordul elő, mint az egész franczia birodalomban. Ezekről a csodálatos állapotokról különben igen érdekes czikksorozatot közölt a «Temps» múlt nyáron, fel-