Magyar Szalon, 21. kötet (11. évfolyam, 1893-1894/2)
Tartalomjegyzék
787 TÜTÜ LÖRINCZ 788 mondát és sok emberismeretet s életbölcseséget is tanult, — igen szép fekvésűek voltak; Ó-Fenesen a nagy kiterjedésű kert a magas Csicsal-hegy árnyában, a szomszéd szentlászlói agg és sűrű tölgyes erdők s a leírhatlan szépségű s üdeségű majd vadabb, majd szelidebb jellegű hegységek, havasok magasságára emelkedve, melyeken sasok és medvék honoltak, s bájos zománzos völgyek, hol mély csend s béke ünnepelt, nyolcz órányi hosszaságban M.Létától majdnem Abrudbányáig terjedve! Ily képek, mint maga írja, szemét szivét elbűvölök, s képzelő tehetségét megnépesítették költői alakokkal. S e hegyek tetőin s oldalain félig dőlt várromok, csonka tornyok, még részben lakottak, részben már üresek, melyek láttára feltűnt fogékony lelke előtt az ókor egész férfias, lovagias élete s mozgalma. A festői létai várromot, mely czukorsüveg alakú sziklán áll s mely alatt a havasi folyamok egyik legszebbike, a pisztrángos Jára-patak szökdécsel, s több más hasonlót, többször le is írta regényeiben. Atyja nem is tudta s meglepetve hallotta egyik tisztjétől, hogy az érdekes rom, s határa az ő tulajdona. Annál többet álmodozott e rom alatt a serdülő ifjú Miklós, ki fejtette magában, hogy egykor majd e romot kiépítteti, s ott fog lakni valamely tündérkisasszonynyal. Másik birtokuk, Szurdok, melyet a fiú atyjának halála után örökölt, s hová második nejét, védangyalát vitte, nem kevésbbé kedves, rokonszenves hely volt az itt már széles Szamos mellett, közel a festői őrmezei sziklákhoz, s a Zsibóval szemközt eső Rákóczy-hegyhez, hol Rákóczy Ferencz a korikai vesztett csata után utolszor ebédelt a magyar hazában gr. Csáky Istvánnál. A férfiágot illető s a nagyszerű vajda-hunyadi várhoz közel eső branyicskai birtok, melynek egynegyed részét szinte örökölte, hasonlóan alkalmas volt arra, hogy üdén s elevenen tartsa s táplálja lelkének a múlt századokban búvárkodó költői irányát, a nagy Hunyady Jánosnak s nagy fiának Mátyás királynak lelkesítő emlékezetét. III. A konviktusbeli rendszeres, majdnem zárdas életet megunt eleven vérű fiú, kivel a vele együtt lakó páter Gullnak s többi tanítóinak ugyancsak meggyűlt a baja, már 1811-ben, 17 éves korában, családja azon ágának, melyhez tartozott, vele született hajlamát követve, atyja engedelmével az Erdélyben állomásozó Savoyai Eugén nevét viselő vértes-ezredbe lépett, melynek ezredese Gabelkoven atyjának jó barátja volt. Halántékait, melyeken későbben a nagy regényíró s a lelkes magyar hazafi babérai s cserkoszorúja fürödtek, néhány éven át a dragonyosok sisakja s kebelét, melyben annyi nemes hév lángolt, azok egyenruhája fedezé. Katonasága első évét Erdélyben, leginkább a száz föld sovány kosztján, a szőkehajú szász leányoknak udvarolva töltötte; aztán több mint egy évet a szennyes Galicziában élt át. Az oda vezető mars alatt, a rendkívüli szigorú tél közepén, csak edzett természetének s jó vérének köszönhette, hogy meleg ruha hiányában meg nem fagyott. A sovány pénzsegély s igen takarékos kikészítés mellett, melylyel szigorú atyja ellátta, elég sokat nélkülözött ; de mind e mellett, élénk s higanyként mozgékony vérmérsékleténél, mindennemű élvezetre s tréfára fogékony lelkületénél fogva, kedves paripája hátán, édes vágyakkal s büszke reményekkel keblében, —• sokat mozgó, de őt kis gyermekként ápoló s dédelgető öreg cseh katona szolgája és kedvelt pajtásai társaságában,— fuvolájával a szép holdvilágot ostromolva, s egy kicsit minden csinos leányba beleszeretve, úgy a lengyel földesurak kastélyaiban, mint jobbágyaik füstös kunyhóiban elég jól érezte magát. Az atyai s nagyanyai udvarházak kényelme, tisztasága s pompás konyhája után, mulattatta őt a kezdetleges paraszt tanya, melynek puszta földén a ruthén gazdával s ennek családjával, sőt olykor barmaival is együtt lakott, s a maréchal-botról, Nádasdy, Kray, Simonyi hőstetteiről álmodozó fiú nem egyszer részeges oláh pópák s dászkálok társaságában töltötte estéit, kiknek eszménye egyedül a pálinkás bütykös volt. Pár év múlva teljesedett kedves óhajtása, hogy a fiatal katona a harczmező felé közeledhessék. Útközben Sziléziában már tiszti kardbojtra tett szert, hadnagygyá neveztetett, s mint ilyen vett részt az olaszországi hadjáratban, hol egyszersmind költői kedélye, a czitromok s narancsok s régi oszlopok hazájában, sötét olajfák illatos hűsében ábrándozhatott. Katonai becsvágya, sóvárgása vitézséggel érdemelt előmenetel után, lángokra lobbant a gyermek ifjúban, s ujongva sietett a harczmezőre. Hogy ott magát vitézül viselte a süvöltő golyók közt, bizonyítja a kitüntetés, mely őt 1814-ben február 8-kán a Mincio melletti csata után érte, hol ezredese által a csatatéren neveztetett főhadnagygyá. Nem sokára, még csak 20 éves korában, 1814. márczius 24-én kapitányi rangot nyert