Magyar Szalon, 22. kötet (12. évfolyam, 1894-1895/1)
Tartalomjegyzék
1155 1156 így üdvözli a költő fia születését, a boldog apai érzés első kitörő örömében. De mintha jóslelke előtt megnyílnék a jövő, boldogságára homályt vet egy sötét sertés árnya s mialatt képzetében a reménynek nagy virágos fáját látja az ő ragyogó csillagfényében, kétség kel szivében. Csak ne szálljon kora dér reája, Mely leszedné a virágokat! Tudva van, hogy a költő micsoda végletekig menő szeretettel teljes rajongással volt az ifjú csemete iránt. Egynapos korában megrajzolja a pufók fiúcska arczképét, kéthetes korában meg megírja életrajzát. Születése napján levelet ír Arany Jánosnak: »Kedves barátom, csak két szót írok: apa vagyok, a többit olvasd a fehér papirosról. Szintúgy leolvashatod, mintha rá írnám. Ma délben született fiam, kit holnap, vagy holnapután fognak megkeresztelni. Keresztapja és keresztanyja bizonyos Arany János és Arany Jánosné lesz. A fiú neve Zoltán.« Mikor a szabadságharcz hullámai egyre nagyobb erővel csapkodnak, a csaták Tyrteusa szerető apává lesz, a ki féltő gonddal küldi nejét és gyermekét a legjobb barát szalontai azilumába. S mikor maga karddal kezében a nagy eszme áldozatául esik, utolsó levelei is csupa róluk való aggódással, figyelmességgel vannak telve. Nem ide tartozik most annak a kérdésnek megvitatása, milyen volt az a viszony, mely Zoltán anyját a költőhöz vonta. Legyen szabad ennek tisztázását máskorra föntartanom. Az Az egy kétség,télen, hogy mikor Szendrey Julia 1850 július 21-én újra férjhez ment Horvát Árpádhoz, ez a nap a gyermek életében is fordulópont volt. Ifjúságáról nagyon keveset tudunk. Mostoha apja azzal a finom elbánással, mely benne nemcsak fogadott gyermekét, hanem a nagy költő vérét is tekintette, nem tett kivételt vele gyermekeivel szemben. Gondosan nevelte és iskoláztatta, de rakonczátlan természete korán majd nagyszüleihez, majd nagybátyjához kénytette adatni. Az ifjú Petőfi Zoltán nagyon sok vonást örökölt apja természetéből. Ugyanaz a vad, szilaj természet, a szenvedélyein uralkodni nem tudás, naiv, gyermeteg kedély jellemzi őt is. Kora gyermeklelkében kelt kóros hajlamai kétségtelenül táplálóra találtak abban az általános elkényeztetésben, melyben rokonok és ismerősök benne a költő fiát istenítették. Mert valóságos istenités volt az, mely az ötvenes-hatvanas éveket eltöltötte a Petőfi még egykor való föltámadásában reménykedő nemzetet. Minden tőle származót, rá emlékeztetőt rajongással vették. Szeretőinek szeretete, elleneseinek, vagy az emléke ellen kegyeletlenséggel vétőknek gyűlölete egyaránt a végletekbe csapott át. Ismeretes az az országos fölháborodás társadalomban és sajtóban, mikor az özvegy eldobva özvegyi fátyolét, még a szokásos gyászév leteltét sem várva meg, mással cserélte föl a szent nevet. Ebből a rajongással határos imádatból sok jutott az ifjúvá serdülő Zoltánnak is. Utonútfélen éreztették vele születése kiváltságos voltát s amúgy is könnyelmű hajlamait már csirájukban is táplálták, Zoltán jól látta ezt s szinte kéjelgett bennök. Az iskola nyűgeit nem tudja megtűrni s korlátlan vágyai sok keserűséget szereznek az új családi élet gondjaitól amúgy is elfoglalt anyjának. Adataink fogyatékos volta nem enged következtetésre, hogy mily érzés vonta a fiatal Petőfi Zoltánt mostoha apjához, de leveleiben nem igen akadunk valami gyöngédebb viszony nyomaira. Én hajlandó vagyok inkább a természettől fogva beléoltott féktelen természetnek tulajdonítani ezt, mert hisz Horvát Árpád nem adott okot arra, hogy a költő emléke iránt való kegyeletlenség vádjával illessük. Zoltánban már az iskola padjain megnyilatkozik apja egész életének egy nagy szenvedélye: a színészi pályához való vonzalma. Az alig 16—17 éves, amúgy is gyenge szervezetű ifjú abbahagyta a tanulást, hogy Thália oltárán áldozzon. Színészi babérokról álmodik, mikor beállít a debreczeni színház intendánsához, hogy szerződtessen babérokat bár nem aratva, de annál többet nélkülözve, követi társulatát Nagyváradra, majd Kecskemétre. Mohón élvezi a szabad élet kora gyümölcseit s fiatal heve gondatlanságával ássa alá egészségét. Az anya kétségbe van esve fia bizonytalan jövője miatt és mindenkép, szóval és leveleivel igyekszik letériteni őt az útról, melyre lépett. Zoltán makacs és akaratos volt s eleinte rá sem hederitett a levelekre. De a sok nélkülözés úgy látszik végtére is engedelmességet sugallt neki. Szendrey Julia örömmel írja 1865. ápril 18-ról keltezett levelében Petőfi Istvánnak. Kedves Pista! Legújabb hírül tudatom veled, hogy Zoltán kijelentette több ízben és komoly megfontolás után, hogy neki legnagyobb kedve RÓNA BÉLA