Magyar Szalon, 29. kötet (15. évfolyam, 1897-1898/2)
‘A 48-ki törvények szentesítésének titkos történetéből. Az átalakulás nagy folyamatát, mely a régi Magyarországot elhullott fiai vérének ifjító fürdőjéből phönixként emelte ki, hibás volna egyedül márczius 15-ike emberei művének tulajdonítani. Hiszen Ferencz császár uralkodásának utolsó éveiben voltak már politikusok, kik a nagy krízist, mely elé Ausztriát századok bűnei sodorták, kikerülhetlennek látták. A hatalom nem látta a veszélyt, mely a mesterséges dissolutio folyamatában a nemzet középosztályát a demokratikus eszmék táborába hajtotta. Nem az eszmék meggyőző igazsága volt az, mely az avitikus intézmények papiliusi körében megcsontosodott régi Magyarországot, ezt az országot, melynek 5/s része még mindig nemesi allodium volt, a szabadelvűség zászlója alá terelte, bár az 1833-iki országgyűlés már nem nélkülözte itt-ott a szokatlanul radikális hangot sem s többek közt Péchy, pestmegyei követ az egyházi javak secularizácziójának kérdését is fölvetette. De a centralismus veszélye ellen nem volt más menedéke a nemzetnek, mint alkotmányossága sülyedő hajójából kidobni a fölösleges gátló terheket, s őszintén kezet nyújtván a haladó korszellemnek, megkönnyült vitorlákkal evezni tovább. A viszonyok erőszakos alakulásainak maga az uj nádor sem állhatván ellent, kénytelen volt maga állni élére a mozgalomnak, hogy azt legalább a törvényes mederbe szorítsa s szabályozza. Már a rendek márczius 4-iki felirati javaslatának keresztülsordírozásával a főrendi táblánál a nádor, mint elnök, szabálytalanságot követett el, amennyiben hogy elfogadtassa a nemzet jogos aspiráczióit tolmácsoló felirati javaslatot a csökönyös főrendekkel, a tanácskozás menetét szokatlanul befolyásolta . Magyar Szalon XXIX.