Magyar Szemle, 1888-1889 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1888-12-02 / 1. szám

. — Hogyan? Ön, Vedrőcsi, egy férjes nőt tudott szeretni ? Óh, legszebb illúziói­mat tépi szét! — Ne értsen félre, asszonyom ! Engem a legtisztább, a legnemesebb érzelem lel­kesített. A nőt szülei kényszerítették e há­zasságra, férje csapodár, kártyás, szenve­délyes természetű ember volt, már félév óta elváltak és a szép asszony bánatát fe­lejteni, enyhíti jött abba a galicziai kies fürdőbe, a­hol megismerkedtünk . . . A grófnőt azonban mindez nem tudta megengesztelni. Mélázó szemekkel nézte a naplementét, az alkonyi szellőben szeliden libegő rózsaleveleket, melyekre arany port hintett a leszálló nap utolsó sugara, és ar­­czán csöndes fohász vonaglott végig. — Hiába! . . . Hiába! . . . rebegte mint­egy önmagával beszélve. — Nem ment­hető ! . . . Nem igazolható ! . . . El kellett volna élni érzelmét csírájában . . . Aztán hosszú szünet állt be. A grófné kezei a rózsaszirmokat tépdesték, Vedrődi mozdulatlanul nézett maga elé. A grófné szólalt meg ismét először. — És most ? . . . Mondj­a, mondj­a! . . . És most? Vedrődi János erős melléből, mintha zúgó mélység zokogása tört volna fel, hosz­­szú, nehéz sóhajtás szállt ki, aztán mint a bűnbánó fatalista, szomorúan mondá: — Most ? Miért tagadnám ? Most is szeretem . . . A grófné elfordította arczát, maj­d hir­telen fölkelt a lugas padjáról. —­ Menjünk be . . . fázni kezdek! — szólt röviden. És Vedrődi János karját nyújtá a szép fiatal özvegynek és a mint a parkon át a kastély felé haladtak, érezte, hogyan resz­ket a forróságtól a grófné karja. (Folytatása következik.) Irodalmi pályázat. A Magyar Szemle szerkesztősége ezennel pályázatot hirdet egy magyar társadalmi tárgyú, nemesebb irányú kisebb elbeszélésre. Jutalma: Ft. Zalka János győri püspök úr önagyméltó­­sága, Ft. Majer István v. püspök úr Őméltósága és Ft. Sujánszky Antal pá­pai praelatus úr Öméltósága adomá­nyából 10 darab arany. A pályaművek tisztán, idegen kézzel írva, a szerző nevét rejtő jeligés zárt levél kísére­tében a Magyar Szemle szerkesztőségébe (Budapest, zöldfa-utcza 31.) külden­dők. Pályázati határidő: 1888. deczem­­ber 31. A jutalom a viszonylag leg­jobb műnek okvetetlenül kiadatik. A bíráló bizottság egyházi és világi írókból fog megalakulni. A koszorú­zott elbeszélés a Magyar Szemlében fog megjelenni. Budapesten, 1888. Szt.­András hava. Testvérem az Úrban. Egy magasrangú honvéd főtiszttől kap­tuk a következő kis czikket, mely érdeke­sen és helyesen vet föl egy rég megoldásra váró kérdést. Budapest, nov. 20. Tisztelt szerkesztő úr! Ön a napokban szóba hozta egy társaság előtt, hogy katholikus heti­lapot indít, mely egészen új hangon, min­dent magasabb szempontokból tárgyalva fogja szolgálni a katholikus ügyet, a társadalmat, a közízlést és az irodalmat. Előkelő katholikus asszonyok, főurak és egyházi kitűnőségek érdek­lődését látva a Magyar Szemle iránt, elhatá­roztam, hogy én is meglepem önt valami czik­­kecskével. Én, a tényleges szolgálatban álló katona, egy katholikus vallásos újságban! Hát besz ez szokatlanul hangzik, ámbár nem azért, mintha a jó katonának semmi köze se volna a vallás dolgaihoz, hanem inkább csak azért, mi­vel a fölü­letes közfelfogás így tartja. Mert én a magam részéről nem habozom bevallani, hogy minden reggel, minden este tér­delve szoktam imádkozni s a­mily pontos, szi­gorú és lelkiismeretes katona vagyok, és oly igaz áhitattal borulok le Isten elé, imádom az ő szent Fiát, Jézus Krisztust és könyörögve fohászkodom a Boldogságos Szűz Máriához. Kard csörög az oldalamon, aranygallér ékesíti kabáto­mat, sok csatában néztem szembe a halállal, sok kitüntetés ért fölséges uram királyom ke­gyességéből , de minden körülmények közt, jó­ban és rosszban, azt hiszem, mindig voltam olyan jó katholikus, mint a­milyen jó katona. Hanem azért én most önnek se katonai szakc­ikket nem írok az újabb katonai törvény­­javaslatokról, sem az általánosan elterjedt libe­rális vallástalanság ellen nem hegyezek tollat. Egy­­­­szerűen csak egy eddig még meg nem oldott kérdést vetek föl: miért nem köszöntik egymást a katholikus papok épen úgy mint a katonák ? Vagyis: miért van az, hogy a kath. papság testületi szelleme a társadalmi érintkezésben nem erősödött odáig, hogy az egyházi férfiak egymást hogy úgy mondjam ex offo ismerjék? Két katona, ha találkozik, utczán üdvözli egymást, zárt helyen bemutatja magát kölcsö­nösen ; szóval a katona sohasem idegen egy­másra nézve, jött légyen bár az egyik lengyel földről és a másik a székelyek közül. Miért ne lehetne ugyanezt a szokást a katholikus pap­ságnak is gyakorlatba hoznia ? Én mindig meghükkenek, valahányszor a főváros utczáin két katholikus papot látok egy­más mellett elhaladni, anélkül, hogy egymás előtt kalapot emelnének. Különösen a főváros­ban tűnik föl ez ! És én azt hiszem, hogy épen most, mikor a katholikus közszellem országszerte úgyszólván alszik, mikor a vallás iránt oly nagy a közönyösség, sőt gyakran az ellenséges indu­lat , a katholikus papság kollegiális viszonyai­nak minél bensőbbé fejlesztése csak hasznára válhatnék a szent ügynek. „Testvérem az Úrban!“ mily szép, mily lelkes megszólítás! S a tisztelt klérus annyi száz meg ezer tagja, a­kik a nyilvános életben találkoznak, miért ne fejezhetné ki mind a tö­meg előtt is egy-egy szíves köszöntéssel azt, a­mit igazán érez, hogy paptársa „testvére az Úrban“? Kissé tán katonásan hangzik első hallásra ez az én indítványom, de úgy gondolom, hogy ma, midőn a beteges modern áramlatok áldo­zatai bősz hevességgel és az elvakultság csö­könyösségével ostromolják a katholiczizmust,­­ mindent el kell követnünk a vallásosság ter­jesztése és a vallásos szellem hatásainak, külső és belső befolyásának fokozása s megerősítése érdekében. katona. MAGYAR SZEMLE T A „MAGYAR SZEMLE“ szerkesztősége. (Jézus követése. Kempis Tamástól. III. könyv, 10. fejezet. Igaz vigasztalást Csak­ Istenben találsz. JV mind mit kívánhatok, mind mit gondolhatok Lelkem örömére, azt nem ez időben, Nem itt várom én be, hanem a jövőben. Bírnám bár a világ minden vigasságit S élvezném egymagam mind, mit annyi áhit, Jól tudom, hogy mindezt nem bírnám sokáig! Lásd azért, én lelkem! nincs mód másban lenned Teljes vigasztalást, s tökéletes enyhet Nem találhatsz másban, egyedül Istenben, Ki a szegényeknek megvigasztalója 8 alázatosaknak felmagasztalója. Várakozzál kissé, várd be hát, én lelkem! Isten Ígéretét, é­s minden javak teljét Megkapod bővebben ott fent az egekben. Rendetlen kívánod a jelenvalókat, Akkor elveszted az örök égi jókat! Használd a mulandót, de várd az örök jót. Nem vagy képes földi javakkal betolni, Mert nem ily élvekre levél te teremtve. Legyen bár tied mind, mi teremtett jó van, Mégsem lessz szerencsés és boldog valóban ! Ki mindent teremtett: Istenben találod Minden szerencséd’ és minden boldogságod’. Nem aminőt vélnek és fennen dicsérnek E sivár világnak balga szeretői, De aminőt várnak Krisztus követői, S olykor megizlelnek a tiszta hű lelkek, Kiknek társalgása a mennyek országa. Hiú s rövid öröm mind, embertől mi jön; Boldogító s való csak az az élvezet, Ami a bensőben igazságból ered. Az ájtatos ember önmagával hordja Megvigasztalóját, Jézust s neki mondja: „Úr Jézus ! légy velem mindig s minden helyen! Az legyen lelkemnek a vigasztalása, Hogy békén szenvedi, sőt örömest látja, Hogy semmi emberi vigasz se kell neki. S vigasztalásodban ha tán hiányom van, Úgy fenyítésedben s szent akaratodban Engedd föltalálnom fő vigasztalásom! Mert Te haragudni nem szoktál örökké, Sem pedig fenyítni nem fogsz mindörökké!“ Kálmán Károly: SZIKRÁK. Hogy sose járj pórul, Le ne mondja —- jórul. # A kinek elment az esze, Hajdan bolond volt a neve: Ma, kinek elméje nem tiszta: Tudós, nagyhírű — atheista. Kinek sok a hibája: Rákeni a világra; S legyen csak egy erénye : Mindjárt nagyra van véle! 1. sz.

Next