Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1892-05-01 / 18. szám

MAGYAR SZEMLE BUDAPEST 1892. május 1. Előfizetési árak: Egész évre................6 frt — kr. Félévre.....................3 frt — kr. Negyedévre ............1 frt 50 kr. Megjelen minden vasárnap. Laptulajdonos és kiadó: K­a­c­z­v­i­n­s­z­k­y L­aj­o­s Budapest, VI. ker., Uj­ utcza 14. sz. KIADÓHIVATAL ÉS SZERKESZTŐSÉG, Budapest, VI., Uj­ utcza 14. sz. Egyes szám­ára 15 kr. IV. évk 18. SZÁM.. EGYETEMES TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT Pauer és Plagiosippus. Az egész nagy tudományos botrányból , úgy látszik, csak egy kérdés maradt meg a háborgó elmékben, az ugyanis, várjon Pla­­giosippusnak sikerül-e Pauert, lehetetlenné tenni az egyetemi kathedrán, az akadémiai titkárságban, stb. E kérdéssel azonban már csak azért sem érdemes foglalkozni, mert nem foglalkoznak vele azon intéző körök, melyektől a döntés függ. Hogy az ügynek miért kellett szükségszerűen ide fejlődnie és hogy mily tanulság meríthető a nagyarányú botrány lefolyásából, azt a következőkben némileg megvilágítani szándékozom. Első­sorban maga Plagiosippus az oko­zója, hogy az ügy a személyes hercze-harcza pocsolyájában vész el. Az olynéma harcznak, min­t ő megindított, valami nagyobb üdvös eredménye nem is képzelhető. Ennek okát általánosságban már érintettem a Petőfi-tár­­saságban tartott felolvasásomban, de most részletesebben indokolni fogom a Plagiosippus röpiratának („Egy tudós koryphaeus“ stb.) elemzésével. A röpirat szerzője maga kijelenti, hogy ő nem bocsájtkozik tudományos vitába. „De nem c­élom a vitatkozás.“ És ha itt-ott mégis tudatára ébred annak, hogy mégis csak pole­mizálnia kell, hirtelen félbeszakítja magát, mondván : „Akaratom ellenére, sajnálom, még vitába is ereszkedtem, bár csak tények kon­­statálására vállalkoztam.“ Íme, a szerző egé­szen nyiltan kimondja, hogy ő csak kémszol­gálatokat akar tenni és így detektívnek kvali­fikálja önmagát. Vájjon, kérdem, illő-e bölcselő emberhez, hogy ilyen jellegű munkára vál­lalkozzék ? Várjon nem érezte a pamflet-író, hogy mennyire lealacsonyítja önmagát, midőn kijelenti, hogy vitatkozni nem akar? Mert­ én azt nem veszem tőle rossz néven, hogy megmutatja, mily rendszert követ. Pauer az idézésben. Joga van ehhez, sőt kötelessége ezt megtenni, mihelyt ellenfelét, mint írót, jellemezni akarja. De pusztán arra szorít­kozni, hogy „tényeket konstatáljon“ és a vitát tudatosan, szánt­ szándékkal, nyiltan be­vallva kerülni, az olyan eljárás, minőre egy képzett bölcselő embert, egy művelt embert képtelennek tartottam. Eltekintek már minden magasabb szem­ponttól, mely az íróembert, főleg pedig a filozófust, okvetlenül kell, hogy vezesse, ha már szükségesnek tartja, hogy írott szóval a nyilvánosság elé lépjen. Eltekintek attól, hogy bölcselőnek nem lehet az a czélja, hogy vala­mely egyes embert állásában lehetetlenné tegyen, hanem az e féle harcz legföljebb csak eszköz arra, hogy magának a tudománynak magasabb érdekeit diadalra juttassa; mondom, eltekintek mindentől, a­mit a nemesebb érzés diktál, ha tudományos ügyekben felszólalunk. De ha Plagiosippus mást sem tart szem előtt, mint hogy egy ellenfélt lehetetlenné tegyen, akkor is a tiszta, kegyetlen ész megparan­csolta volna neki, hogy ellenfelét nem csak egy vonásban — mint idézőt — hanem egész­ben, mint embert, mint irót, mint bölcselőt pellengérre állítsa. Ez azonban merő lehe­tetlenség, mihelyt vitatkozni nem szándékozik. Hogyan lehessen egy filozófiai munka érté­kéről ítéletet mondani, ha a szerzővel vitat­kozni nem akarunk. Plagiosippus nem akar vitatkozni és mégis lépten-nyomon ítéletet mond ellenfelének szellemi értéke fölött. Vájjon mily becset tulajdoníthatunk az ilyen ítélet­nek? Vájjon nem kell-e részben rosszalnunk a napi sajtó eljárását is, midőn ama röpirat által nagyon is elragadtatta magát. Hiszen értem én, hogy a zsurnalisztika, melynek lég­köre az izgalom, pillanatnyi hevületben túl­lép a korlátokon. De én azért várjuk a zsur­nalisztikától, hogy egyszersmind gyorsan és tüstént helyreigazítsa, a miben túlozott. Hát van-e hatalom oly kellemes helyzetben e föld kerekén, mint a napi sajtó, mely minden újabb reggelen megifjodva áll elénk és ha úgy akarja, szüzén és tisztán a tegnap téve­déseitől ! Plagiosippus röpiratának nem lehetett mélyebb és igazán meggyőző hatása, mert a polémiát egyenesen kerülte. Azt hitte a sze­rencsétlen detektív, hogy így annál jobban biztosítja diadalát. Érezte, hogy a tulajdon­­képeni bölcselm­i vitának nálunk nincsen kö­zönsége; érezte, hogy nincsen nálunk ítélő­­szék, a­ki döntsön a tudományos perben. Azaz nem tudom, hogy így érezett-e valóban, de ha mentséget keresnék számára, hogy miért nem akart érdemleges vitába bele­menni , csak ezt az egyet fedezhetném föl. Hanem a röpiratból inkább azt veszem észre, hogy Plagiosippus kereste a módszert, mely biztosan öl és épen mert nagyon számító észszel járt el, tévesztette el hatását. Böl­­cselmi vitával, gondolta magában, ölni nem lehet, tehát szorítkozzunk, a­mennyire csak lehet, „tények kiderítésére“, azaz legyünk detektívek. A számítás heve vakította el a röpirat szerzőjét és midőn azt vélte, hogy szava bizton öl, tulajdonképen az ellenkezőjét érte el, mert a gondolkozók érezték, hogy Plagiosippus röpiratából hiányzik az erkölcsi és a szellemi fensőbbség. Megengedjük a tanítónak, hogy ügyeljen arra, hogy egyik tanítványa a másiktól fel­adványát le ne írja ; de azt hiszem, hogy ezt a kémkedést és őrködést senki sem fogja a tanító tulajdonképeni hivatásának deklarálni. Hasonlóan nem lehet a kritika igazi hivatása az, a­mit Plagiosippus műveit. Különben megjegyzem, hogy a jeles röpirat-szerző azzá nőtte ki magát nálunk, a­mit a regényírók „alak“-nak neveznek. A mi tudományos vi­szonyaink ugyanis tényleg olyanok, hogy egy Plagiosippusnak okvetlenül ki kellett fejlődnie a honi talajon. Elé kellett végül állania egy embernek, a­ki alaposan otthonos az „idézés művészetében.“ A ki ismeri a más könyvekre való hivatkozás minden csinját-binját. A ki beletekintett mélyen az exczerpálás és kompilálás titkos műhelyeibe és a ki rá tud koppintani a tudós ujjakra. Magyarországon, a tudós kompi­láczió hazájában jelentkeznie kellett végre a tudós detektívnek is, a­kinek mestersége, hogy a kompiláczió földalatti vakandok­ útjait turkálja föl a jóhiszemű, ideális lelkületű magyar olvasóközönség oku­lására. Hogy Plagiosippus épen Pauert vette üldözőbe, az egészen mellékes. Ez az, a­mit a napi sajtó szem elől tévesztett. Az ugyanis pusztán Plagiosippus magánkedvtelése, hogy a sokak közül épen az egyet választotta ki, az merő véletlen, sőt igazságtalan véletlen. Már­pedig a napi sajtónak nem lehet fel­adata, hogy Plagiosippust segítse egyéni bo­­szujában, hanem inkább az, hogy az adott esetből vonja le az általános tanulságokat és sürgesse tudományos életünk reformját. Fáj­dalom, a napi sajtóban nem támadt egyetlen oly hang, mely törekedett volna az ügyet abból a pocsolyából kiemelni, melybe a pamflet belesodorta. A röpirat szerzőjének egyet sikerült be­bizonyítania, azt ugyanis, hogy Pauer oly nagy olvasottság látszatát kívánta gerjeszteni, a minővel tényleg aligha bír. úgy látszik, hogy Pauer valóban egy könyvből (Dettingen) idéz több könyvet. Távol áll tőlem a törek­vés, hogy én az ilyen eljárást menteni ipar­kodjam. Bizony különös dolog, hogy művelt ember, jóizlésű ember a czitátumok halmaza által akarja a nagy olvasottság látszatát kel­teni. Furcsa dolog és nagy fokú lustaságra vall, ha tudós ember nem veszi magának a fáradságot, hogy lehetőleg mindent, a­mit idéz, első forrásból idézzen. Hiszen nem kell ahhoz lángelme, de még csak valami külö­nösebb talentum sem kívántatik hozzá, hogy midőn H-nak könyvében egy B szerzőtől ta­lálunk idézetet, eme B szerző könyvét is elő­vegyük és azzal megismerkedjünk. És ha a B szerzőt erre nem méltatjuk, hát ugyan, kérem, minek hivatkozzunk olyan ember vé­leményére, a­kit nem becsülünk ? Vagy h­a már minden áron föl akarjuk említeni, mi háborgat abban, hogy megjegyezzük, hogy

Next