Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1892-05-01 / 18. szám
MAGYAR SZEMLE BUDAPEST 1892. május 1. Előfizetési árak: Egész évre................6 frt — kr. Félévre.....................3 frt — kr. Negyedévre ............1 frt 50 kr. Megjelen minden vasárnap. Laptulajdonos és kiadó: Kaczvinszky Lajos Budapest, VI. ker., Uj utcza 14. sz. KIADÓHIVATAL ÉS SZERKESZTŐSÉG, Budapest, VI., Uj utcza 14. sz. Egyes számára 15 kr. IV. évk 18. SZÁM.. EGYETEMES TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT Pauer és Plagiosippus. Az egész nagy tudományos botrányból , úgy látszik, csak egy kérdés maradt meg a háborgó elmékben, az ugyanis, várjon Plagiosippusnak sikerül-e Pauert, lehetetlenné tenni az egyetemi kathedrán, az akadémiai titkárságban, stb. E kérdéssel azonban már csak azért sem érdemes foglalkozni, mert nem foglalkoznak vele azon intéző körök, melyektől a döntés függ. Hogy az ügynek miért kellett szükségszerűen ide fejlődnie és hogy mily tanulság meríthető a nagyarányú botrány lefolyásából, azt a következőkben némileg megvilágítani szándékozom. Elsősorban maga Plagiosippus az okozója, hogy az ügy a személyes hercze-harcza pocsolyájában vész el. Az olynéma harcznak, mint ő megindított, valami nagyobb üdvös eredménye nem is képzelhető. Ennek okát általánosságban már érintettem a Petőfi-társaságban tartott felolvasásomban, de most részletesebben indokolni fogom a Plagiosippus röpiratának („Egy tudós koryphaeus“ stb.) elemzésével. A röpirat szerzője maga kijelenti, hogy ő nem bocsájtkozik tudományos vitába. „De nem célom a vitatkozás.“ És ha itt-ott mégis tudatára ébred annak, hogy mégis csak polemizálnia kell, hirtelen félbeszakítja magát, mondván : „Akaratom ellenére, sajnálom, még vitába is ereszkedtem, bár csak tények konstatálására vállalkoztam.“ Íme, a szerző egészen nyiltan kimondja, hogy ő csak kémszolgálatokat akar tenni és így detektívnek kvalifikálja önmagát. Vájjon, kérdem, illő-e bölcselő emberhez, hogy ilyen jellegű munkára vállalkozzék ? Várjon nem érezte a pamflet-író, hogy mennyire lealacsonyítja önmagát, midőn kijelenti, hogy vitatkozni nem akar? Mert én azt nem veszem tőle rossz néven, hogy megmutatja, mily rendszert követ. Pauer az idézésben. Joga van ehhez, sőt kötelessége ezt megtenni, mihelyt ellenfelét, mint írót, jellemezni akarja. De pusztán arra szorítkozni, hogy „tényeket konstatáljon“ és a vitát tudatosan, szánt szándékkal, nyiltan bevallva kerülni, az olyan eljárás, minőre egy képzett bölcselő embert, egy művelt embert képtelennek tartottam. Eltekintek már minden magasabb szemponttól, mely az íróembert, főleg pedig a filozófust, okvetlenül kell, hogy vezesse, ha már szükségesnek tartja, hogy írott szóval a nyilvánosság elé lépjen. Eltekintek attól, hogy bölcselőnek nem lehet az a czélja, hogy valamely egyes embert állásában lehetetlenné tegyen, hanem az e féle harcz legföljebb csak eszköz arra, hogy magának a tudománynak magasabb érdekeit diadalra juttassa; mondom, eltekintek mindentől, amit a nemesebb érzés diktál, ha tudományos ügyekben felszólalunk. De ha Plagiosippus mást sem tart szem előtt, mint hogy egy ellenfélt lehetetlenné tegyen, akkor is a tiszta, kegyetlen ész megparancsolta volna neki, hogy ellenfelét nem csak egy vonásban — mint idézőt — hanem egészben, mint embert, mint irót, mint bölcselőt pellengérre állítsa. Ez azonban merő lehetetlenség, mihelyt vitatkozni nem szándékozik. Hogyan lehessen egy filozófiai munka értékéről ítéletet mondani, ha a szerzővel vitatkozni nem akarunk. Plagiosippus nem akar vitatkozni és mégis lépten-nyomon ítéletet mond ellenfelének szellemi értéke fölött. Vájjon mily becset tulajdoníthatunk az ilyen ítéletnek? Vájjon nem kell-e részben rosszalnunk a napi sajtó eljárását is, midőn ama röpirat által nagyon is elragadtatta magát. Hiszen értem én, hogy a zsurnalisztika, melynek légköre az izgalom, pillanatnyi hevületben túllép a korlátokon. De én azért várjuk a zsurnalisztikától, hogy egyszersmind gyorsan és tüstént helyreigazítsa, a miben túlozott. Hát van-e hatalom oly kellemes helyzetben e föld kerekén, mint a napi sajtó, mely minden újabb reggelen megifjodva áll elénk és ha úgy akarja, szüzén és tisztán a tegnap tévedéseitől ! Plagiosippus röpiratának nem lehetett mélyebb és igazán meggyőző hatása, mert a polémiát egyenesen kerülte. Azt hitte a szerencsétlen detektív, hogy így annál jobban biztosítja diadalát. Érezte, hogy a tulajdonképeni bölcselmi vitának nálunk nincsen közönsége; érezte, hogy nincsen nálunk ítélőszék, aki döntsön a tudományos perben. Azaz nem tudom, hogy így érezett-e valóban, de ha mentséget keresnék számára, hogy miért nem akart érdemleges vitába belemenni , csak ezt az egyet fedezhetném föl. Hanem a röpiratból inkább azt veszem észre, hogy Plagiosippus kereste a módszert, mely biztosan öl és épen mert nagyon számító észszel járt el, tévesztette el hatását. Bölcselmi vitával, gondolta magában, ölni nem lehet, tehát szorítkozzunk, amennyire csak lehet, „tények kiderítésére“, azaz legyünk detektívek. A számítás heve vakította el a röpirat szerzőjét és midőn azt vélte, hogy szava bizton öl, tulajdonképen az ellenkezőjét érte el, mert a gondolkozók érezték, hogy Plagiosippus röpiratából hiányzik az erkölcsi és a szellemi fensőbbség. Megengedjük a tanítónak, hogy ügyeljen arra, hogy egyik tanítványa a másiktól feladványát le ne írja ; de azt hiszem, hogy ezt a kémkedést és őrködést senki sem fogja a tanító tulajdonképeni hivatásának deklarálni. Hasonlóan nem lehet a kritika igazi hivatása az, amit Plagiosippus műveit. Különben megjegyzem, hogy a jeles röpirat-szerző azzá nőtte ki magát nálunk, amit a regényírók „alak“-nak neveznek. A mi tudományos viszonyaink ugyanis tényleg olyanok, hogy egy Plagiosippusnak okvetlenül ki kellett fejlődnie a honi talajon. Elé kellett végül állania egy embernek, aki alaposan otthonos az „idézés művészetében.“ A ki ismeri a más könyvekre való hivatkozás minden csinját-binját. A ki beletekintett mélyen az exczerpálás és kompilálás titkos műhelyeibe és a ki rá tud koppintani a tudós ujjakra. Magyarországon, a tudós kompiláczió hazájában jelentkeznie kellett végre a tudós detektívnek is, akinek mestersége, hogy a kompiláczió földalatti vakandok útjait turkálja föl a jóhiszemű, ideális lelkületű magyar olvasóközönség okulására. Hogy Plagiosippus épen Pauert vette üldözőbe, az egészen mellékes. Ez az, amit a napi sajtó szem elől tévesztett. Az ugyanis pusztán Plagiosippus magánkedvtelése, hogy a sokak közül épen az egyet választotta ki, az merő véletlen, sőt igazságtalan véletlen. Márpedig a napi sajtónak nem lehet feladata, hogy Plagiosippust segítse egyéni boszujában, hanem inkább az, hogy az adott esetből vonja le az általános tanulságokat és sürgesse tudományos életünk reformját. Fájdalom, a napi sajtóban nem támadt egyetlen oly hang, mely törekedett volna az ügyet abból a pocsolyából kiemelni, melybe a pamflet belesodorta. A röpirat szerzőjének egyet sikerült bebizonyítania, azt ugyanis, hogy Pauer oly nagy olvasottság látszatát kívánta gerjeszteni, a minővel tényleg aligha bír. úgy látszik, hogy Pauer valóban egy könyvből (Dettingen) idéz több könyvet. Távol áll tőlem a törekvés, hogy én az ilyen eljárást menteni iparkodjam. Bizony különös dolog, hogy művelt ember, jóizlésű ember a czitátumok halmaza által akarja a nagy olvasottság látszatát kelteni. Furcsa dolog és nagy fokú lustaságra vall, ha tudós ember nem veszi magának a fáradságot, hogy lehetőleg mindent, amit idéz, első forrásból idézzen. Hiszen nem kell ahhoz lángelme, de még csak valami különösebb talentum sem kívántatik hozzá, hogy midőn H-nak könyvében egy B szerzőtől találunk idézetet, eme B szerző könyvét is elővegyük és azzal megismerkedjünk. És ha a B szerzőt erre nem méltatjuk, hát ugyan, kérem, minek hivatkozzunk olyan ember véleményére, akit nem becsülünk ? Vagy ha már minden áron föl akarjuk említeni, mi háborgat abban, hogy megjegyezzük, hogy