Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-25 / 52. szám
52. szám. a Béranger téli verseit, a ki jóleső, kibékítő életnézettel szemléli a természet hervadását, az élet múlandóságát s igy énekel : Sötétedik, leszáll az éj S elterjed árnya hirtelen . . . Minket őriz a szerelem. De im, érkezik valaki, Kinek hideg van odaki . . . Csak bátran jöjj, te jó barát, Itt vár a meleg szoba rád, Vidámság lelke vesz körül, A tűzhöz jó közel ülünk. Lelkünk, mit szerelem hevít, Felejti zúgó őszeid S magának uj tavaszt teremt . . . (Szász R. ford.) Shakespeare a „Téli regé“-ben a tél fényeit halmozza össze. Madách „Az ember tragédiájáénak eszkimó-képében a végső éjszak-vidékre vezet, hol Ádám fölsóhajt: Mit járjuk e végetlen hóvilágot . . . Hol a növény is küzdni már kifáradt, Korcsult bokor leng a zuzmók között S a hold vörös képpel néz köd mögül Halál lámpájaként a sírgödörbe ... Itt (kommentálja maga a költő) „a föld annyira meg van hűlve, hogy az egyenlítő alatt van már csak egy keskeny lakható öv s azon is csak eszkimó-féle emberek tengnek-lengnek.“ Az emberiség létezése tehát, évezredeivel együtt, egyetlen esztendő volt és ez lesz létezésének utolsó, örök tele. Csokonai „A reményhez“ búsan énekli: Tavaszom virága Téli búra vált . . . Berzsenyi is elénekelgeti az ő Horácziusa után „A közelitő tél“-ről hogy „ Hervad már ligetünk, díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög . . . Kisfaludy Károly az élettel hozza párhuzamba „Az évszakok“-at, Tompa Mihály hazafias és vallási érzelmeket pendít meg téli verseiben („November“, „Téli reggelen“, „Újévkor“, stb.) A tél par excellence költője azonban Petőfi Sándor. A téli képek nála majd derűs színekben megírt zsánerek, majd a költő valamely bánatos érzésével összeolvadó hangulatok, majd ismét az átélt téli nélkülözések keserű, vagy könnyűvérű felidézett emlékeiből születnek. A „Puszta, télen“-ben a nyár (mint a Lafontaine ismeretes, „A tücsök és a hangya“ czímű meséjében) a gyűjtés korszaka, hogy a télensége megelőztessék, az ősz pedig : . . . Rossz gazda, A mit a kikelet És a nyár gyűjtöget, Ez nagy könnyelműen Mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél Csak hűlt helyét nyeri! Hát ugyancsak „A puszta, télen“ czimü vers komor képe a betyárról: Háta mögött farkas, feje fölött holló . . . A „Téli világiban egymásután vezeti elénk azokat, akiknek a tél speciális ellenségük : az őrtálló katonát, kóbor színészt és a vándorczigányt, míg „Egy terem Debreczenben“ czímű versében saját nyomorgását neveti ki, amikor „égő pipáját szorongatá“, hogy dermedt ujjait fölmelengesse. „Tél végén“ pedig arról az időről énekel, amikor már „kopott ruhában fázni nem fog.“ De a szilaj forradalmi költő is talál rokonságot a között, amit gyűlöl és a között, amit szeret. „A tél halála“ czímű versében így aposztrofálja a telet: „Durva zsarnok, jégszivü tél “ A durva, jégszivü zsarnok azonban csakhamar elveszti uralmát. A jég fölenged, a hó elolvad s a tél rideg egyhangúságának helyén majd virág nyílik és lomb fakad; fölcsattan a madárdal s erdő-mező, az egész fölújuló természet örvend a napsugárnak és a lengedező szellőnek. Im wunderschönen Monat Mai, Wo alle Knospen spriessen . . . Csak az a baj, hogy a kikeletnek nagyobb változatossága van a természetben, de a poézisban sokkal unalmasabb a télnél. A tavasz poétái unalmas mérvben szaporodnak! Gáspár Imre: Janssen János és műve. Épen tegnap múlt egy éve, hogy Janssen János prelátus, korunknak s hazájának egyik legelső, egyházának mindenesetre legelőkelőbb történetírója meghalt. A gyászhit még az ellenfelek soraiban is megilletődést, keltett, minket azonban, akik ujjongva fogadták epochális munkájának minden egyes kötetét, mely a világ és czivilizáczió egyik legnagyobb fikciójáról könyörtelenül és alaposan lerántotta a leplet, minket a gyászhír lesújtott és az elköltözött mester ravatalánál állva, azon kérdés keletkezett bennünk : lesz-e tudós, olyan alapos, olyan igazságszerető és olyan lelkes, aki Janssen félbenmaradt nagy művét, Janssen szellemében folytatni, befejezni fogja ? Lesz-e, aki az időnek előtte sírba szállott mester útjain tovább fog haladni, szembeszállva az ellenfelek támadásaival, győzedelmesen visszaverve ezeket és minket a nagy halott példájára vigasztalva, edzve, biztatva és bátorítva . . . Janssen meghalt és műve befejezetlen maradt. Nem írhatta meg népe történetét a római-német szent birodalom feloszlásáig, — de hat kötetet mégis világgá bocsátott és óriási sikert aratott, olyat, aminővel sem előtte, sem utána a történetírás egy terméke sem dicsekedhetik. A munka le van fordítva magyarra. Legújabban több felszólalás történt a fordítás kiadása iránt s ha a következőkben a „Geschichte des deutschen Volkes“ keletkezéséről és hatásáról írunk egyet-mást, ez azzal a czélzattal történik, hogy az illetékes körök figyelmét ismét a kiadás kérdésére irányítsuk. A nagy mű első gondolatja Janssen ifjúkorába és Böhmer J. Frigyesre, Frankfurt protestáns városi levéltárosára s a német középkor alapos ismerőjére vezet vissza.Janssen 1853-ban jött Frankfurtba, Aschbach bonni egyetemi tanár ajánlólevelével, hogy Böhmerrel megismerkedjék. A megismerkedés hamar történt s Böhmer egy séta alkalmával Nagy Károly szobrára mutatva, komolyan utalt arra, hogy a német nép történetét katholikus tudósnak kellene alaposan megírnia. Böhmer protestáns volt, de a katholikus Egyházat őszintén tisztelte és szavai a fiatal Janssenre gyújtólag hatottak. Ott, Nagy Károlynak a Majna hídján levő szobra előtt tökélte el legelőször, hogy a német nép történetét megírja, elejétől kezdve napjainkig. De még húsz év telt el, míg e tervet megvalósíthatta. Janssen 1854 -1863 ig a frankfurti gimnáziumon a történelmet adta elő, e közben Böhmerrel folytonosan érintkezett és több apróbb dolgozatot adott ki különféle folyóiratokban és önállóan. Hanem azért a „Német nép története“ megírásának gondolatáról nem mondott le és Böhmer maga is sűrűn emlékeztette Janssent arra, hogy a német nép történetét különösen a reformácziótól kezdve kell megírni. Már ekkor úgy tervezte Janssen, hogy a megírandó munkában a kultúrtörténetre különös súlyt fog fektetni. Böhmer ellenzése daczára, ki azt tartotta, hogy a kultúrtörténetet a politikai történetről külön kell tárgyalni. Janssen e közben szorgalmasan gyűjtötte az adatokat és tapasztalván, hogy ezek óriási módon felszaporodnak, 1857-ben véglegesen arra határozta el magát, hogy művét, a XVI. század elejével kezdi s a német-római birodalom bukásáig viszi. De még akkor sem fogott hozzá a munka megírásához, hanem egyre, hangyaszorgalommal gyűjtötte az anyagot. Bekövetkezett a németekre nézve dicsőséges 1870—71. háború. Janssen utolsó perczéig szerette hazáját s képzelhető, menynyire lelkesítőleg hatottak reá a német fegyverek nem remélt diadalai. Ekkor, 1870. őszén értekezett Reichensperger Ágosttal, aki Janssen azon nézetét, hogy a munkát kultúrtörténeti alapra kell fektetni, tökéletesen osztotta. Ettől fogva már serényebben folytatta Janssen az előmunkálatokat. 1871. deczember 8-kán kezdette meg a frankfurti levéltárban a XVI. századra vonatkozó kutatásait, melyek két évig tartottak. De az első kötet megjelenéséig, melynek az alapterv szerint a 30 éves, háború kitöréséig kellett volna terjedni, még huzamos idő telt el. Végre 1875. deczember havában került az első kötet sajtó alá s a kötet első része 1876. május havában „Deutschlands geistige Zustände beim Ausgange des Mittelalters“ (Németország szellemi állapota a középkor végén) meg is jelent, míg a második rész, mely a nemzetgazdasági, jogi és politikai állapotokat tárgyalja, csak 1878-ban került ki a sajtó alól. Az egész kötet ezt a czimet viseli: „Die allgemeinen Zustände des deutschen Volkes beim Ausgange des Mittelalters.“ (A német nép általános állapota a középkor végén). Eddig tizenöt kiadást ért s úgy a katholikusok, mint a protestánsok között. MAGYAR SZEMLE, 619