Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1892-12-25 / 52. szám

52. szám. a Béranger téli verseit, a ki jóleső, kibékítő életnézettel szemléli a természet hervadását, az élet múlandóságát s igy énekel : Sötétedik, leszáll az éj S elterjed árnya hirtelen . . . Minket őriz a szerelem. De im, érkezik valaki, Kinek hideg van odaki . . . Csak bátran jöjj, te jó barát, Itt vár a meleg szoba rád, Vidámság lelke vesz körül, A tűzhöz jó közel ülünk. Lelkünk, mit szerelem hevít, Felejti zúgó őszeid S magának uj tavaszt teremt . . . (Szász R. ford.) Shakespeare a „Téli regé“-ben a tél fé­nyeit halmozza össze. Madách „Az ember tragédiájáénak eszkimó-képében a végső éjszak-vidékre vezet, hol Ádám fölsóhajt: Mit járjuk e végetlen hóvilágot . . . Hol a növény is kü­zdni már kifáradt, Korcsult bokor leng a zuzm­ók között S a hold vörös képpel néz köd mögül Halál lámpájaként a sírgödörbe ... Itt (kommentálja maga a költő) „a föld annyira meg van hűlve, hogy az egyen­lítő alatt van már csak egy keskeny lakható öv s azon is csak eszkimó-féle emberek teng­­nek-lengnek.“ Az emberiség létezése tehát, évezredeivel együtt, egyetlen esztendő volt és ez lesz létezésének utolsó, örök tele. Csokonai „A reményhez“ búsan énekli: Tavaszom virága Téli búra vált . . . Berzsenyi is elénekelgeti az ő Horá­­cziusa után „A közelitő tél“-ről hogy „ Hervad már ligetünk, díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög . . . Kisfaludy Károly az élettel hozza pár­huzamba „Az évszakok“-at, Tompa Mihály hazafias és vallási érzelmeket pendít meg téli verseiben („November“, „Téli reggelen“, „Új­évkor“, stb.) A tél par exc­ellenc­e költője azonban Petőfi Sándor. A téli képek nála majd derűs színekben megírt zsánerek, majd a költő valamely bá­natos érzésével összeolvadó hangulatok, majd ismét az átélt téli nélkülözések keserű, vagy könnyűvérű felidézett emlékeiből születnek. A „Puszta, télen“-ben a nyár (mint a Lafon­taine ismeretes, „A tücsök és a hangya“ czímű meséjében) a gyűjtés korszaka, hogy a tél­ensége megelőztessék, az ősz pedig : . . . Rossz gazda, A mit a kikelet És a nyár gyűjtöget, Ez nagy könnyelműen Mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél Csak hűlt helyét nyeri! Hát ugyancsak „A puszta, télen“ czimü vers komor képe a betyárról: Háta mögött farkas, feje fölött holló . . . A „Téli világiban egymásután vezeti elénk azokat, a­kiknek a tél spec­iális ellen­ségük : az őrtálló katonát, kóbor színészt és a vándorczigányt, míg „Egy terem Debre­­czenben“ czímű versében saját nyomorgását neveti ki, a­mikor „égő pipáját szorongatá“, hogy dermedt ujjait föl­melengesse. „Tél vé­gén“ pedig arról az időről énekel, a­mikor már „kopott ruhában fázni nem fog.“ De a szilaj forradalmi költő is talál ro­konságot a között, a­mit gyűlöl és a között, a­mit szeret. „A tél halála“ czímű versében így aposztrofálja a telet: „Durva zsarnok, jégszivü tél “ A durva, jégszivü zsarnok azonban csak­hamar elveszti uralmát. A jég fölenged, a hó elolvad s a tél rideg egyhangúságának helyén majd virág nyílik és lomb fakad; fölcsattan a madárdal s erdő-mező, az egész fölújuló természet örvend a napsugárnak és a lengedező szellőnek. Im wunderschönen Monat Mai, Wo alle Knospen spriessen . . . Csak az a baj, hogy a kikeletnek nagyobb változatossága van a természetben, de a poézis­­ban sokkal unalmasabb a télnél. A tavasz poétái unalmas mérvben szaporodnak! Gáspár Imre: Janssen János és műve. Épen tegnap múlt egy éve, hogy Janssen János prelátus, korunknak s hazájának egyik legelső, egyházának mindenesetre legelőkelőbb történetírója meghalt. A gyászhit még az ellenfelek soraiban is megilletődést, keltett, minket azonban, a­kik ujjongva fogadták epochális munkájának minden egyes kötetét, mely a világ és czivilizáczió egyik legna­gyobb fikc­iójáról könyörtelenül és alaposan lerántotta a leplet, minket a gyászhír lesúj­tott és az elköltözött mester ravatalánál állva, azon kérdés keletkezett bennünk : lesz-e tudós, olyan alapos, olyan igazságszerető és olyan lelkes, a­ki Janssen félbenmaradt nagy művét, Janssen szellemében folytatni, befe­jezni fogja ? Lesz-e, a­ki az időnek előtte sírba szállott mester útjain tovább fog haladni, szembeszállva az ellenfelek támadásaival, győzedelmesen visszaverve ezeket és minket a nagy halott példájára vigasztalva, edz­ve, biztatva és bátorítva . . . Janssen meghalt és műve befejezetlen maradt. Nem írhatta meg népe történetét a római-német szent birodalom feloszlásáig, — de hat kötetet mégis világgá bocsátott és óriási sikert aratott, olyat, aminővel sem előtte, sem utána a történetírás egy terméke sem dicsekedhetik. A munka le van fordítva magyarra. Legújabban több felszólalás történt a fordítás kiadása iránt s ha a következők­ben a „Geschichte des deutschen Volkes“ ke­letkezéséről és hatásáról írunk egyet-mást, ez azzal a czélzattal történik, hogy az ille­tékes körök figyelmét ismét a kiadás kérdé­sére irányítsuk. A nagy mű első gondolatja Janssen ifjú­korába és Böhmer J. Frigyesre, Frankfurt protestáns városi levéltárosára s a német középkor alapos ismerőjére vezet vissza.­­Jans­sen 1853-ban jött Frankfurtba, Aschbach bonni egyetemi tanár ajánlólevelével, hogy Böhmerrel megismerkedjék. A megismerkedés hamar történt s Böhmer egy séta alkalmával Nagy Károly szobrára mutatva, komolyan utalt arra, hogy a német nép történetét ka­­tholikus tudósnak kellene alaposan megírnia. Böhmer protestáns volt, de a katholikus Egy­házat őszintén tisztelte és szavai a fiatal Janssenre gyújtólag hatottak. Ott, Nagy Ká­­rolynak a Majna hídján levő szobra előtt tökélte el legelőször, hogy a német nép tör­ténetét megírja, elejétől kezdve napjainkig. De még húsz év telt el, míg e tervet megva­lósíthatta. Janssen 1854 -1863 ig a frankfurti gimnáziumon a történelmet adta elő, e közben Böhmerrel folytonosan érintkezett és több apróbb dolgozatot adott ki különféle folyó­iratokban és önállóan. Hanem azért a „Né­met nép története“ megírásának gondolatáról nem mondott le és Böhmer maga is sűrűn emlékeztette Janssent arra, hogy a német nép történetét különösen a reformácziótól kezdve kell megírni. Már ekkor úgy tervezte Janssen, hogy a megírandó munkában a kultúrtörténetre különös súlyt fog fektetni. Böhmer ellenzése daczára, ki azt tartotta, hogy a kultúrtörté­netet a politikai történetről külön kell tár­gyalni. Janssen e közben szorgalmasan gyűj­tötte az adatokat és tapasztalván, hogy ezek óriási módon felszaporodnak, 1857-ben vég­legesen arra határozta el magát, hogy művét, a XVI. század elejével kezdi s a német-római birodalom bukásáig viszi. De még akkor sem fogott hozzá a munka megírásához, ha­nem egyre, hangyaszorgalommal gyűjtötte az anyagot. Bekövetkezett a németekre nézve dicsőséges 1870—71. háború. Janssen utolsó perczéig szerette hazáját s képzelhető, meny­nyire lelkesítőleg hatottak reá a német fegy­verek nem remélt diadalai. Ekkor, 1870. őszén értekezett Reichensperger Ágosttal, a­ki Jans­sen azon nézetét, hogy a munkát kultúrtör­téneti alapra kell fektetni, tökéletesen osz­totta. Ettől fogva már serényebben folytatta Janssen az előmunkálatokat. 1871. deczember 8-kán kezdette meg a frankfurti levéltárban a XVI. századra vonatkozó kutatásait, melyek két évig tartottak. De az első kötet megjele­néséig, melynek az alapterv szerint a 30 éves, háború kitöréséig kellett volna terjedni, még huzamos idő telt el. Végre 1875. deczember havában került az első kötet sajtó alá s a kötet első része 1876. május havában „Deutschlands geistige Zu­stände beim Ausgange des Mittelalters“ (Né­metország szellemi állapota a középkor végén) meg is jelent, míg a második rész, mely a nemzet­gazdasági, jogi és politikai állapoto­kat tárgyalja, csak 1878-ban került ki a sajtó alól. Az egész kötet ezt a czimet viseli: „Die allgemeinen Zustände des deutschen Volkes beim Ausgange des Mittelalters.“ (A német nép általános állapota a középkor végén). Eddig tizenöt kiadást ért s úgy a katholikusok, mint a protestánsok között. MAGYAR SZEMLE, 619

Next