Magyar Szemle, 1893 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1893-07-23 / 30. szám

352 Asbóth János ilyen tanulmányfőket állított ki az irodalmi tárlaton, mert ő inkább láttatni, mint olvastatni akarta magát. Egyik cél a másikért volt eszköz. Merészen húzott párhuzamot Arany és Széchenyi, Petőfi és Kossuth között. A tanulmány tartalmánál többet ért annak csinja s az a művészet, melylyel figyelmet tudott kelteni. A sorok közül csupa politikai programmot és jövendőmondást olvastatott ki. A mit mondott, annak súlyt tudott szerezni s felkeltötte maga iránt az állam vezetőinek figyelmét. A konzervatív politikának hive volt, a mely aznapság területet vívott ki magának a magyar parlamentben. Asbóth egyszer azon vette magát észre, hogy ő csak a politikának sikereiben osztozik. Megtette nagyérdekü leleplezéseit gr. Zichy Viktorról ,s a kompromittáló czikk-tanulmányoknak az lett a vége, hogy Zichy Viktor gróf párbajban esett el, mit nem ő vivott. Asbóth János fölkerült később Bécsbe, a külügyminisztériumba. Már Andrássy alatt idehaza is szolgált a miniszterelnökségnél. Jövőjében bíztak. Tudja Isten, mi történt, Asbóth elhagyta a minisztériumot s a magyar képviselőháznak lett tagja . . . Pályáját s a közelmúltban való szereplését ítélje meg a politikai történet írója, mi csak mint íróval foglalkozhatunk és levonhatjuk belőle is azt a szomorú tanúságot, hogy az irodalmat nem hajlamokmiatt művelte, hanem csak eszköznek tartotta. . Nem egyedül áll Asbóth János és nem lehet egészen vád alá helyezni. Az irodalom nálunk nem pálya, épen azért, mert a húsz évvel ezelőtt itt működők nem ismerték el annak, csak eszköznek, hogy kenyérkeresethez jussanak. Elhanyagolták az irodalom kellő terjesztését, nem voltak óvatosak, könnyen ismertek el bárkit és hirdették a középszerűséget lángésznek egymás kedvéért. Korunkban már érezzük a szomorú visszahatást. Asbóth János regénye, az „Álmok álmodója“ olyasmi, amiről azt szoktuk mondani: megvan írva. Azaz megvan benne minden, ami kell, mintha csak iskolai gyakorlatnak lenne egy első eminens által szánva ; mese, bonyodalom, epizódok, háttér, maximák, valami társadalmi problémák megoldása, hősök, hősnők, de ki van felejtve a só; a gazdasszony mással is foglalkozott, sokáig állt a tűzön, és elkozmásodott a regény, de azért a formája megvan. Álmokról nem írhat az, ki maga nem álmodott, kiben a költészetnek, költői érzéseknek nyomát sem találjuk. Valószínűleg Asbóthnak ma már álmában sem jut eszébe, hogy ő valaha regényt írt. és a hozzá hasonló nagyratörők nem riadnak vissza semmitől, megmernek írni bármit. Az író pedig nem lesz, hanem születik. Szépirodalmi tehetségnek szépirodalmi álmokat, különösen már előrehaladottabb korban álmodni, nagy bűn. Sir John Asbóthot is megkísérti még ezért Hamlet szelleme, hogy a lenni vagy nem lenni kedvéért regényírásra adta magát. Az író mértéke az, hogy miért ír? Lelke, szívvilága készteti-e erre, vagy pedig egy idegen, ezzel nem rokon rugó, mit leginkább külsőségekben kereshetünk. A mi mondanivalójuk van az ilyen nagyratörőknek, azt hamar elmondják és inspirácziójuk nem lévén, az irodalomból, hol csak feltűntek, letűnnek. Nem haszon ez az irodalomra s azokra a kevesekre, kiket ide hivatás szólított s az e fajta műkedvelők még több akadályt gördítenek rögös utjokra. Nem szabad a tehetséges íróban a bátorságot, az önbizalmat elérni azzal, hogy ilyen jogosulatlan merészségek forduljanak elő. Az irodalom templom és nem gimnasztika, a kriákat írni megtanulják az emberek az iskolában. Az esztétika elméleti tudása nem alkotja egészen az írót. Ezt a kórtünetet orvosolni és ostorozni kell s odáig művelni az embereket, hogy legyen érzékük az önbírálathoz . . . Az Éjszaki tenger. Irta: Endrődi Sándor. XXXIII. Nycander ur. E ezt már megnézzük okvetetlenül! kiáltottam jókedvűen s magammal vonszoltam Bartók Lajost, a „Bolond Istók“ kedélyes szerkesztőjét Nycander ur intézete felé. Valóban, vétek lett volna elmulasztani ezt a látványosságot. Nylander urnak svéd tornaterme van Norderneyban, ahol a maga módja szerint összevissza dögönyözi és dögönyözteti a jóhiszemű páczienseket. Magas, szálas, erős ember, gyorsan pergő nyelvvel és hadonászó taglejtésekkel. Professzornak hivatja magát, de ha intézetében öt perczet töltött az ember, inkább gondolná hóhérnak, annyiféle kinzó-eszközzel ismerkedik meg s annyiféle tortúrának tanúja e rövid idő alatt. Csakugyan! Egy középkori kinzó-kamra átmodernizálva s köztük ez a kegyetlen nagyember, a ki különben hasztalanul iparkodik komolyságot hazudni az arczára, levigyorog onnan a modern élelmesség. Kérdezte, hogy miben lehet szolgálatunkra? — Az intézetet szeretnék megtekinteni s egy barátunk, dr. Radó Antal kúráját végignézni. — Ah, a doktor . . . íme, itt van . . . Dr. Radó Antal csakugyan ott volt, ott feküdt egy kíspadon ingre vetkőzve, előtte egy hóhérsegéd, aki az áldozat egyik lábszárát épen úgy forgatta, mint a verklit szokás. Türtőztettük magunkat, hogy hangos kacagással ne zavarjuk meg a helyzet komolyságát. — Szervusz, doktor! Jóreggelt! — Jó reggelt! nyögött a szerencsétlen, miközben irgalmatlanul tovább forgatták a lábszárait. — Ez aztán alapos gyógymód! Jó lehet. — Nagyon jó, nyögte olyan hangon, mintha épen nem lett volna nagyon jó. A segéd abbahagyta . Radó barátunk, Ariosto érdemes fordítója fölkelt, kezet szorított velünk, de a másik pillanatban már egy egyenes deszkára ült, mely rögtön leülés után derékszögalakban lecsapódott mögötte és hátulsó testrészét becsületesen megroppantotta. — Ez az igazi ! kiáltott fel diadalmasan, nagynehezen kikászolódva az éles üregből. Ekkor már minden tartózkodás nélkül kaczagni kezdtünk. — Te szerencsétlen, kezdtem én a predikácziómat, tönkreteszed magadat ezek között a buta, erőszakos szerek közt. Azért jöttél a tengerre, hogy itt Nycander úr balekul fogjon ? Itt, a természet közvetlen közelében, te holmiféle természetellenes gimnasztikával akarod magadat megyógyítani ? Ugyan ne légy olyan nagy gyerek, — térj az eszedre. Lehetetlen, hogy ez neked jót tegyen! — Az igaz, őszintén szólva, kissé összetör és azt tapasztalom, hogy az étvágyam is kezd fogyni .. . Gondoljátok, ugye, hogy nem nekem való ? Jobb is lesz, valóban jobb is lesz, ha holnap abbahagyom. — Mit mond a doktor úr ? kérdezősködött Nycander úr, mintha rosszat sejtett volna. — Dicséri a kezelést s e kitűnő torna jó hatásait. — Oh, az én intézetem felszerelése a lehető legtökéletesebb! Itt vannak a legújabb, legmodernebb szerek . . . íme . . . S ezzel mutogatni és magyarázni kezdett minden darabot. — Ez a pácziens gyomrát hozza rendbe. Radó közbevágott: — De professzor úr, én a gyomromon nem érzem eddig elé az üdvös hatást. — Önnél nem is a gyomorra hat első sorban. — Hát mire ? — A kedélyre, válaszolt kedélyesen Nycander ur. Jóizvet kaczagtunk. Csakugyan, a Nycander ur előadása mellett mindezek a kinzószerek mulatságosakká válnak és a kedélyre hatnak. Megköszöntük a szives magyarázatokat s távozni készültünk. Kimenőben Nycander ur megszólította Bartókot : — Nincs önnek epe- vagy kedély-baja? Nagyon jó volna egy kis svéd tornát használnia... Bartók erre bemutatta magát neki, mint a Bolond Istók szerkesztőjét, aki ugyan sokszor epével dolgozik, de van elég kedélye hozzá, hogy azért Nycander úr intézetét a kor színvonalán álló intézetként méltányolja s vidáman utánavetette: — Nincs epebajom, Nycander úr, csak sápadt vagyok, mert irigylem az ön sikereit. MAGYAR SZEMLE. XXXIV. Heine álmai. Mikor Heine Henrik, a németek még most is legmodernebb költője, itt járt e szigeten, akkor Norderney nem volt divatos, négy-ötezer vendégtől nyüzsgő fürdőhely, csak jóformán egy egyszerű halásztanya. És akkor bizonyára szebb volt ez a sziget, mindenesetre idillibb, festőibb, költőibb. Oh, most kétségtelenül kényelmesebb, de édes Istenem! az emberek üresebbek lettek és nyomorultabbak. A czivilizáczió agyonműveli az 30. szám.