Magyar Szemle, 1900 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1900-05-13 / 19. szám
19. szám, legközelebb a párisi Institut-hoz. Maga is siettette különben tekintélyének csorbulását. Egyrészt merev gőggel állott szirtje az irodalom háborgó tengerének árjában, de aki dinamittal férkőzött hozzá, azt bevette tagjai közé. Ha nagy állású urakat, sok éven át tartott működést jutalmazott tagságának diszével némi, ha nem is fényes, de tiszteletreméltó iró munkásságáért, ez a maga rendjén lenne, de másrészt oly egyéneket választott meg, kik pályájuknak legföljebb kezdetén állanak s még várhattak volna irodalmunk e legnagyobb kitüntetésének elérésére. Ezek az urak aztán be is szüntették a produkálást és hanyatlani, ismételni és utánozgatni kezdettek, mint ahogy vágyaik tetőpontját elért, nyugdíjba lépő fiatal államférfiaink lépnek korai nyugdíjba. Ezek az urak a társaság ügyeit vezető irodalmi nagyságokhoz tudtak simulni s műveikben az ő irányaiknak hódoltak, az ő egyéniségüket legyőzték. Nomina sunt odiosa, de annyi bizonyos, hogy a korán elhunytPéterfi Jenőnél is maradt kiválóbb esztétikus a társaság keretén kívül, őt sem választják meg, ha pályáját nem Jókai Mórnak malicziózus, de kicsinyes és külsőségeken kapó, Gyulai Pál ismeretes kifogásait fölfrissitő lerántásán kezdi s maga is szabadabban és többet irt volna idővel, ha a Kisfaludy-társaság még sok küzdelmek árán elérendő czél marad előtte s ha nem a klikk által elébe szabott, kötött útirenddel kénytelen dolgozni. A Kisfaludy-társaság, amidőn Gyulai Pált választotta elnökéül, mindenesetre nagyérdemű, nagytekintélyű írót helyezett a díszhelyre, de nem vette tekintetbe, hogy ez nagyon harczias természetű nagyság ám és magával hozza az elnöki székbe magán és politikai ellenszenveit. Programmá lett vele Jókai gyűlölete, Görgei bálványozása, a szabadságharcz megtagadása, a szabad szárnyalású tehetségek háttérbe szorítása, kiknek úgyszólván rohammal kellett pozíczióikat elfoglalni. Bokát lehetett volna azzal védeni, hogy a Kisfaludy-társaság a tömeg tolongásán kívül óhajt maradni és mindenben a tartózkodóbb, pártatlanabb álláspontot igyekszik elfoglalni, ha ugyanekkor nem esik az ismeretes ellenkező szélsőségek nagyon kézzelfogható hajszolásába. Petőfi ünneplésében mindenesetre részt kellett volna vennie a társaságnak ; ez volt az a pont, amelyen már meglátszott az elnök meghunyászkodása fölfelé, gyűlölködése ha nem is nagyon lefelé, de legalább maga körül. Ez adott alkalmat, amint Mikszáth Kálmán oly ügyesen mondotta, a hóhér akasztására és arra, hogy Machbet találkozzék az általa kivégzettek szellemével és ő, aki sohasem buzdított, mindig csak ledorongolt, oly kíméletlenül bukjék, mint amily szívtelen volt a pályája. Mindig azt hirdette, hogy a Kisfaludy-társaság élére nem való a pártharczokban exponált egyéniség; az események neki adtak igazat akkor, amikor ez igazság következtében magának is buknia kellett. A Kisfaludy-társaság azonban oly nagy a múltból, hogy ezt a kis stílszerűtlenséget, vonatkisiklást kireparálhatja. A legújabb idők, — a hetvenes évek, — szüleménye a Petőfi-társaság. Az egyszer tagadhatatlan, hogy a ki nem elégített ambíciók, a sértett hiúság hozta létre. Ha a Kisfaludytársaság liberálisabban jár el a tagválasztások körül, Szana Tamásnak sohsem jut eszébe „ellen -reformácziót“ indítani. Az is tagadhatatlan, hogy a Petőfi-kultusz csak ürügye volt megalakulásának ; e tekintetben csak legújabban, Bartók Lajos alelnöki működése óta mutat föl eredményeket. Jókai Mór elnöksége sem sokat használt a társaságnak ; Jókai ezt az elnökséget nagyon „en bagatell“ vette s az alelnökök — Eszaky Károly, Komócsy József, ha jói emlékszünk, szintén nem lendítettek nagyot a dolgon; a vidéken tartott gyűlések sikertelensége, melyek hol a tagok, hol a közönség indolencziáján szenvedtek tengelytörést, e mellett bizonyít. A Petőfi-társaság azonban lassan lassan kinőtte magát, sok oly tagot egyesít magában, kiknek van olyannyi joguk, a közönség elé lépni, mint az Akadémia és Kisfaludy-társaság számos halhatatlanjának; tagságáért a legkiválóbb írók és írónők vetélkednek, szelleme ma már frissebb, üdébb, szabadabb, Petőfi ünneplésével pedig igazán kivívta a közönség tiszteletét. Egyet nem tudott elérni a Petőfi társaság, azt, hogy versenyével a Kisfaludy-társaságot gyorsabb mozgásra bírja. Pedig Kisfaludyéknak még pénzük is van, amelynek hasznát azonban az irodalmi működésnek egyik terén sem látjuk. Meddő, kifáradt embereik harisnya szárakba rakosgatják a legcsengőbb aranyakat is. Még könyveket sem igen adnak ki. Ha tehetséges irók nem tudták bevárni a Kisfaludy Károly dicsőségében való részeltetést és Petőfi Sándor protekcziójához folyamodtak, Garai János oltalmát olyan irók kérték ki, akiken nem esketik meg a Kisfaludy- és Petőfi-társaságok választásain való elbukás, mert mielőtt a harertérre vonulnának, a szerkesztőségi papírkosár örvényein kellene átlendülniük. Ez sem igen sikerül nekik, mert ha egy-egy ismertebb író, vagy költő meg is cselekszi jó szívével, hogy átengedi egy-egy művét fölolvasó estélyeikre, legszereplőbb tagjaiktól olvastunk még az önképzőkör színvonalán is alul maradó fűzfapoémákat. Ne vigyük a dolgokat túlzásba, írói fórumot mégsem inaugurálhat, irodalmi társulatokat mégsem alakíthat, a közönség elé tribünre mégsem léphet más író és költő, mint kinek tehetségét legalább a sajtó hasábjairól ismerjük, kitől legalább egy-két nyomtatott sor jelent meg s részesült elismerésben. Elfogadjuk a költővel, hogy „singe, nem Gesang gegeben“, de a kinek dala belesül a papírkosárba, vagy ott reked a sajtosnál, az ne lopódjék be nagy íróink nevének kegyeletet sértő fölhasználásával. Ha a Garai-társaság példája követőkre talál, majd megérjük, hogy minden éretlen gyermek úgy áll boszul a kritikán, a szerkesztőségen, hogy elkeresztelődik majd Vörösmartynak, Vajda Jánosnak, Madáchnak, heti üléseket hirdet és tart, tagokat választ és így kompromittálják az irodalom és költészet ügyét. Más beszámítás alá esnek a vidék kiválóbb városaiban alakult körök. A Dugonics, Szigligeti, báró Kemény Zsigmond, Kölcsey, Széchenyi, Csokonai, Vörösmarty és más nagyjaink nevéről elnevezett ilyen körök arra valók, hogy a szellemi mozgalmaink iránt úgy sem igen érdeklődő köröket és a közönséget irodalompártolásra szoktassák, elsősorban könyvvétel és komolyabb irodalmi közlönyökre való előfizetés előmozdítása által. Egyesítsék magukban a város, a környéknek oly alakjait, kik különben is bírnak irodalmi, művészi névvel, képzettségüknél fogva képesek a közönség művelésére alkalmas felolvasások tartására. A kolozsvári városi tanács milleniumi díját elnyert „győzelmi pakk“ (idézet a nyertes városi tanácsos költeményeiből) is bizonysága annak, hogy ily köröknek jó alakulniuk, mert laikus ember irodalmi és művészeti kérdésekben ritkán ítél helyesen, vagy itt is konvenczionális érdekek vezérlik. Szobrok, emlékek, színügy, egy-egy igazán tartalmas könyv kiadása, hangversenyek, vendégszereplések, tehetségek buzdítása, irodalmi és művészeti emlékünnepek, jubileumok és évfordulók, pályázatok kitűzése és eldöntése, a helyi nyelvi és néprajzi vonások kiaknázása, stb. képezhetik a vidék irodalmi, művészeti és tudományos jelszavak alatt egyesülő társulatainak feladatát. A kiválóbb vidéki körök csakugyan ebben a körben mozognak s még azt is értjük, ha tagokat választanak és székfoglalókat tartanak. A m. kir. természettudományi társulat fali-keretbe tehető tagsági okleveleivel, névjegyre, tankönyvekre nyomatható tagsági czímével csakugyan a hiúságra számított, de ugyanekkor fölköltötte és megerősítette a tudomány iránti érdeklődést és szeretetet, sok ezer ember pénzéből pedig magát a tudományt tette gazdaggá. Ha így tudnak érdeklődést kelteni az irodalom iránt vidéki társaságaink, hát csak tegyék. De másrészt szabaduljanak ők is attól, hogy a szerepelni vágyó hiúság emelőrúdjává alacsonyuljanak, hiúság helyett pedig inkább, lelkesítő hatásra törekedjenek, jó példát adván e tekintetben még a budapesti nagy szellemi tribunáloknak is ! XXVI. Világraszóló, nagy tehetségek versben, vagy prózában írónőink között nincsenek, de minden évszázadban találkoztak figyelemreméltó tehetségek, erős, határozott egyéniségek írónőink és költőnőink között. —Ma már egész kis gárdájuk működik, néhányan ünnepeltetnek, sőt meg is élnek tollak után. Nem oly boldogtalanok, mint a régi poetrikszeink. A magyar társadalomnak igen szigorú fölfogása van a nő hivatásáról s ha már magában is lelki meghasonlás, meg nem értetés, a keskeny kaliczkában vergődő, magasabb szárnyalásra vágyó költői lélek kétségbeesése zokog felénk a legtöbbnek dalából, üldözik, megvetik őket már azért is. MAGYAR SZEMLE 219