Magyar Szemle, 1900 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1900-05-13 / 19. szám

19. szám, legközelebb a párisi Institut-hoz. Maga is siettette különben tekintélyének csorbulását. Egyrészt merev gőggel állott szirtje az iro­dalom háborgó tengerének árjában, de a­ki dinamittal férkőzött hozzá, azt bevette tagjai közé. Ha nagy állású urakat,­­ sok éven át tartott működést jutalmazott tagságának di­szével némi, ha nem is fényes, de tiszteletre­méltó iró munkásságáért, ez a maga rendjén lenne, de másrészt oly egyéneket választott meg, kik pályájuknak legföljebb kezdetén állanak s még várhattak volna irodalmunk e legnagyobb kitüntetésének elérésére. Ezek az urak aztán be is szüntették a produká­lást és hanyatlani, ismételni és utánozgatni kezdettek, mint a­hogy vágyaik tetőpontját elért, nyugdíjba lépő fiatal államférfiaink lép­nek korai nyugdíjba. Ezek az urak a társaság ügyeit vezető irodalmi nagyságokhoz tudtak simulni s mű­veikben az ő irányaiknak hódoltak, az ő egyéniségüket legyőzték. Nomina sunt odiosa, de annyi bizonyos, hogy a korán elhunyt­­Péterfi Jenőnél is maradt kiválóbb esztétikus a társaság keretén kívül, őt sem választják meg, ha pályáját nem Jókai Mórnak mali­­cziózus, de kicsinyes és külsőségeken kapó, Gyulai Pál ismeretes kifogásait fölfrissitő le­rántásán kezdi s maga is szabadabban és többet irt volna idővel, ha a Kisfaludy-tár­­saság még sok küzdelmek árán elérendő czél marad előtte s ha nem a klikk által elébe szabott, kötött útirenddel kénytelen dolgozni. A Kisfaludy-társaság, a­midőn Gyulai Pált választotta elnökéül, minden­esetre nagyérdemű, nagytekintélyű írót helye­zett a díszhelyre, de nem vette tekintetbe, hogy ez nagyon harczias természetű nagy­ság ám és magával hozza az elnöki székbe magán és politikai ellenszenveit. Programmá lett vele Jókai gyűlölete, Görgei bálványo­zása, a szabadságharcz megtagadása, a sza­bad szárnyalású tehetségek háttérbe szorítása, kiknek úgyszólván rohammal kellett pozí­­czióikat elfoglalni. Bokát lehetett volna azzal védeni, hogy a Kisfaludy-társaság a tömeg tolongásán kívül óhajt maradni és minden­ben a tartózkodóbb, pártatlanabb álláspontot igyekszik elfoglalni, ha ugyanekkor nem esik az ismeretes ellenkező szélsőségek nagyon kézzelfogható hajszolásába. Petőfi ünneplésében mindenesetre részt kellett volna vennie a társaságnak ; ez volt az a pont, a­melyen már meglátszott az el­nök meghunyászkodása fölfelé, gyűlölködése ha nem is nagyon lefelé, de legalább maga körül. Ez adott alkalmat, a­mint Mikszáth Kálmán oly ügyesen mondotta, a hóhér akasz­tására és arra, hogy Machbet találkozzék az általa kivégzettek szellemével és ő, a­ki sohasem buzdított, mindig csak ledorongolt, oly kíméletlenül bukjék, mint a­mily szívte­len volt a pályája. Mindig azt hirdette, hogy a Kisfaludy-társaság élére nem való a párt­­harczokban exponált egyéniség; az esemé­nyek neki adtak igazat akkor, a­mikor ez igazság következtében magának is buknia kellett. A Kisfaludy-társaság azonban oly nagy a múltból, hogy ezt a kis stílszerű­t­­lenséget, vonatkisiklást kireparálhatja. A legújabb idők, — a hetvenes évek, — szüleménye a Petőfi-társaság. Az egyszer ta­gadhatatlan, hogy a ki nem elégített ambíc­iók, a sértett hiúság hozta létre. Ha a Kisfaludy­­társaság liberálisabban jár el a tagválasztá­sok körül, Szana Tamásnak sohsem jut eszébe „ellen -­reformácziót“ indítani. Az is tagadhatatlan, hogy a Petőfi-kultusz csak ürügye volt megalakulásának ; e tekintetben csak legújabban, Bartók Lajos alelnöki mű­ködése óta mutat föl eredményeket. Jókai Mór elnöksége sem sokat használt a társa­ságnak ; Jókai ezt az elnökséget nagyon „en bagatell“ vette s az alelnökök — Eszaky Károly, Komócsy József, ha jói emlékszünk, szintén nem lendítettek nagyot a dolgon; a vidéken tartott gyűlések sikertelensége, melyek hol a tagok, hol a közönség indo­­lencziáján szenvedtek tengely­törést, e mel­lett bizonyít. A Petőfi-társaság azonban las­san lassan kinőtte magát, sok oly tagot egye­sít magában, kiknek van oly­annyi joguk, a közönség elé lépni, mint az Akadémia és Kisfaludy-társaság számos halhatatlanjának; tagságáért a legkiválóbb írók és írónők ve­télkednek, szelleme ma már frissebb, üdébb, szabadabb, Petőfi ünneplésével pedig igazán kivívta a közönség tiszteletét. Egyet nem tudott elérni a Petőfi társa­ság, azt, hogy versenyével a Kisfaludy-tár­­saságot gyorsabb mozgásra bírja. Pedig Kis­­faludyéknak még pénzük is van, a­melynek hasznát azonban az irodalmi működésnek egyik terén sem látjuk. Meddő, kifáradt em­bereik harisnya szárakba rakosgatják a leg­­csengőbb aranyakat is. Még könyveket sem igen adnak ki. Ha tehetséges irók nem tudták bevárni a Kisfaludy Károly dicsőségében való részel­­tetést és Petőfi Sándor protekcziójához folya­modtak, Garai János oltalmát olyan irók kérték ki, a­kiken nem esketik meg a Kis­faludy- és Petőfi-társaságok választásain való elbukás, mert mielőtt a harertérre vonulná­nak, a szerkesztőségi papírkosár örvényein kellene átlendülniük. Ez sem igen sikerül nekik, mert ha egy-egy ismertebb író, vagy költő meg is cselekszi jó szívével, hogy át­engedi egy-egy művét fölolvasó estélyeikre, legszereplőbb tagjaiktól olvastunk még az önképző­kör színvonalán is alul maradó fűzfa­­poémákat. Ne vigyük a dolgokat túlzásba, írói fórumot mégsem inaugurálhat, irodalmi társulatokat mégsem alakíthat, a közönség elé tribünre mégsem léphet más író és költő, mint kinek tehetségét legalább a sajtó hasábjai­ról ismerjük, kitől legalább egy-két nyomta­tott sor jelent meg s részesült elismerésben. Elfogadjuk a költővel, hogy „singe, nem Gesang gegeben“, de a kinek dala belesül a papírkosárba, vagy­ ott reked a sajtosnál, az ne lopódjék be nagy íróink nevének kegye­letet sértő fölhasználásával. Ha a Garai-tár­­saság példája követőkre talál, majd megér­jük, hogy minden éretlen gyermek úgy áll boszul a kritikán, a szerkesztőségen, hogy elkeresztelődik majd Vörösmartynak, Vajda Jánosnak, Madáchnak, heti üléseket hirdet és tart, tagokat választ és így kompromit­tálják az irodalom és költészet ügyét. Más beszámítás alá esnek a vidék kiválóbb városaiban alakult körök. A Dugonics, Szig­ligeti, báró Kemény Zsigmond, Kölcsey, Széchenyi, Csokonai, Vörösmarty és más nagyjaink nevéről elnevezett ilyen körök arra valók, hogy a szellemi mozgalmaink iránt úgy sem igen érdeklődő köröket és a kö­zönséget irodalompártolásra szoktassák, első­sorban könyvvétel és komolyabb irodalmi közlönyökre való előfizetés előmozdítása által. Egyesítsék magukban a város, a környéknek oly alakjait, kik különben is bírnak irodalmi, művészi névvel, képzettségüknél fogva ké­pesek a közönség művelésére alkalmas felol­­vasások tartására. A kolozsvári városi tanács milleniumi díját elnyert „győzelmi pakk“ (idézet a nyertes városi tanácsos költeményeiből) is bizony­sága annak, hogy ily köröknek jó alakul­niuk, mert laikus ember irodalmi és művészeti kérdésekben ritkán ítél helyesen, vagy itt is konvenczionális érdekek vezérlik. Szob­rok, emlékek, színügy, egy-egy igazán tar­talmas könyv kiadása, hangversenyek, ven­dégszereplések, tehetségek buzdítása, iro­dalmi és művészeti emlékünnepek, jubileu­mok és évfordulók, pályázatok kitűzése és eldöntése, a helyi nyelvi és néprajzi vo­nások kiaknázása, stb. képezhetik a vidék irodalmi, művészeti és tudományos jelszavak alatt egyesülő társulatainak feladatát. A ki­válóbb vidéki körök csakugyan ebben a kör­ben mozognak s még azt is értjük, ha tago­kat választanak és székfoglalókat tartanak. A m. kir. természettudományi társulat fali-keretbe tehető tagsági okleveleivel, névjegyre, tan­könyvekre nyomatható tagsági czímével csak­ugyan a hiúságra számított, de ugyanekkor fölköltötte és megerősítette a tudomány iránti érdeklődést és szeretetet, sok ezer ember pénzéből pedig magát a tudományt tette gazdaggá. Ha így tudnak érdeklődést kel­teni az irodalom iránt vidéki társaságaink, hát csak tegyék. De másrészt szabaduljanak ők is attól, hogy a szerepelni vágyó hiúság emelőrúdjává alacsonyuljanak, hiúság helyett pedig inkább, lelkesítő hatásra törekedjenek, jó példát adván e tekintetben még a­­ budapesti nagy szellemi tribunáloknak is ! XXVI. Világraszóló, nagy tehetségek versben, vagy prózában író­nőink között nincsenek, de minden évszázadban találkoztak figye­lemreméltó tehetségek, erős, határozott egyé­niségek írónőink és költőnőink között. —­­Ma már egész kis gárdájuk működik, né­­hányan ünnepeltetnek, sőt meg is élnek tollak után. Nem oly boldogtalanok, mint a régi poetrikszeink. A magyar társadalomnak igen szigorú fölfogása van a nő hivatásáról s ha már magában is lelki meghasonlás, meg nem értetés, a keskeny kaliczkában vergődő, ma­gasabb szárnyalásra vágyó költői lélek két­ségbeesése zokog felénk a legtöbbnek da­lából, üldözik, megvetik őket már azért is. MAGYAR SZEMLE 219

Next