Magyar Szemle, 1904 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-08 / 19. szám
170 ezeivel, a melynek az volt a varázslatos bűbája, hogy hullámai a magyar kedély mélyéből fakadtak s csevegő játéka közben a magyar égnek az úrjának, a magyar puszták virágainak képe tükröződött bennük. Íme, ez volt Jókai Mór nagyságának kulcsa és valóban úgy van, hogy a magyar élet és jellem, magyar gondolkozás, magyar érzés hű tolmácsolásával előbb önmagával, aztán az egész világgal kedveltette meg a magyart. Legtöbbször tőrülmetszett, zamatos magyarság gyönyörködtet műveiben, majd ismét valódi franczia szellemességével lep meg s ert egy, a mi irodalmunkban ritka mesterséghez is. Műveinek czímei pompásak és előre is olvasásra csábítanak. E hasábokon már sokszor ismertettük a nagy magyar elbeszélő munkásságát. Rámutattunk arra, hogy műveinek értékében — bár az oroszlánköröm nyomai egyből sem hiányozhattak — nem maradhatott el hullámzásuk. Néha a hivatásszerű munka helyett más szempontok kényszerítették kezébe a tollat, valamint nem háríthatta el magától a politikai, a társadalmi viszonyok, emberek és áramlatok befolyását sem, amely esetben nem egyszer jött ellentétbe a nemzettel és jöhetett ellenkezésbe önmagával is. Elbeszélő működésének egyes csoportjait futóvonásokban így állíthatnék össze: Kezdő-korszak. A romanticzmus — Sue és a többiek — hatásaival. «Hétköznapok», «A vardoniták», «Fortunátus Imre», Kalóz-király», «Maro Záré», stb. Ennek a romanticzizmusnak bőséges nyomaival találkozunk a «Dekamaron»-ban is. A régi magyar társadalom rajzai: «Egy magyar nábob», «Kárpáthy Zoltán», «A régi jó táblabirák», «Szegény gazdagok», «Mire megvénülünk», stb. 1848—49. «Csataképek», «A kőszivü ember fiai», «Forradalom alatt írt művei», stb. Az elnyomatás alatt: «Bujdosó naplója», «Új földesúr», «Szerelem bolondjai», «Egy az Isten», stb. Ide számíthatók a magyar szabadságharczot elnyomó orosz gyűlölete, mely egész beszélygyüjteményekben («Éjszak honából») és külön regényben («Szabadság a hó alatt») nyilatkozik meg. Ugyane forrásból származik a török iránt tanúsított rokonszenve. Legújabb alkotmányos korszak. Ebben a csoportban tesz engedményeket a korszak léha szellemeinek. Ilyen művei: «Fekete gyémántok», «Lélekidomár», «Ne hagyd magad», «Az élet komédiásai», «Enyém, tied, övé», «Asszonyt kisér — Istent kísért», «Nincsen ördög», stb. Magyar történelem. «Erdély aranykora», «Török világ Magyarországon», «Fehér rózsa», «Szomorú napok», «Janicsárok végnapjai», «Fráter György», «Rákóczi fia», stb. Magyar népélet: «Népvilág» (ebben remekei: «A rézpataki lelkész» és «Kedves atyafiak»), «Sonkolyi Gergely», «A kalmár és családja», stb. Debrecen népének régi és újabb életéből különösen nagy előszeretettel, hűséggel meríti tárgyait. «Debreczeni lunatikus», «Sárga rózsa» czímű regényében, «A magyar Faust»-ban és számos elbeszélésében. Fantazmagóriák. Ezek közt a világirodalom jós művei közt párját ritkító «A jövő század regénye», «Föld fölött és víz alatt», «Magnéta», stb. A magyar irodalom úttörő korszakának eposzául válik be az «Eppur si muove», a magyar jogi élet előőrsi küzdelme van megirva «Rab Ráby»-ban. Saját életéből vett motívumok: «Politikai divatok», «A tengerszemű hölgy», «Öreg ember nem vén ember», «Életemből», «Emlékeim», «Utazás egy sirdonth körül» stb. Működésének ötvenéves jubileumának emléke a százkötetes nemzeti kiadás, melynél azonban nem állott meg, mert azóta is számos kötete jelent meg a piaczon Jókai Mórnak, mindenikében ha több nem, egy-egy fénysugara jelentkezik a halhatatlan költő lángelméjének. Nagyságáról teljes képet nyújtván, nem feledkezhetünk meg működésének egyéb mezeiről sem. Mint elbeszélő, magában is oly sokoldalú, hogy minden irányában elég dicsőséget láthatna egy-egy külön írói pálya, de amit ezenkívül alkotott, azzal is hirt és nevet szerezhetne egyegy szónok, versíró, színműíró, politikai író és humorista. A szabadságharcz után a derék Tallérossy Zebulon és Mindenváró Ádám levélváltása tartja ébren a nemzet jó reménységét, Kakas Mártona pedig évtizedeken kacagtatta meg a nemzetet. Politikai szónoklatainak pathetikus elemeit, szellemes fordulatait, sziporkázó életeit emelhetjük ki, bár az őszinteség hiányát ütik reájuk gyakorta a politikai viszonyok. Költeményei a szabadságharczban, ha kellett, felkölt himnuszi lendülettel, ha kellett, maró szatírával, vagy játszi humorral tolmácsolták a nemzet érzelmeit. Költészetét általában a képzelem merészsége, az impozánsnak, nagyszabásúnak és rendkívülinek keresése jellemzi, szokszor bámulatos hatásokkal. Petőfi szellemének, nagyságában társának és barátjának emlékezésein kívül megkapó költeményeket szentel, valamint megindítólag hatnak legújabb költeményei, amelyekben az agg költő sok bensőséggel tesz tanúbizonyságot új családi életének boldogságáról, sokszor keserű szavakkal sietvén annak védelmére. Régebbi színműveit a költői szépségek, a hazafias dikczió tették értékessé, az újabbakban (melyeket többnyire regényeiből alakított át) már nem tudott a modern színpadi ízléshez és igényekhez alkalmazkodni. Mestere a magyar adomának, hírlapi czikkeiben csípős, de nem lassúszerű és nem mérgezett élű szatira a kritikája. Most pedig búcsúzzunk el a nagy halottól, irodalmunk és nemzeti életünk dicsőségétől, büszkeségétől. Ha kegyeletes kezek oly koszorút helyeznének Jókai Mór ravatalára, a mely koszor minden levelén egy-egy remek alkotásának színe diszlene aranykással, ez óriás nagyságú koszorú lenne, a mily fényes koszorút hosszú-hosszú évsoron keresztül nem fonnak magyar költőnek. Sokan tépdesték Jókai koszorúját, talán ő maga is megtépte a földi élet tévelygései közepette és ime, a ravatalon mégis teljes, mégis örök az ő koszorúja. Az ő nagy érdemeinek, nagy alkotásainak emléke legyen örök e hazában, ő maga képviselje gyászbaborult nemzetét tündöklő fénynyel a halhatatlanság örök honában! Gáspár Imre: MAGYAR SZEMLE 19. SZÁM. A FÖLFELÉ ZÜLLŐK. (Regény. Irta : Szikra. Budapest, 1904. Singer és Wolfner , 309 lap. Ára 4 korona.) TENDENCZIÁNAK Szolgáló, hogy ugy mondjuk tételes regények íróinak az a szokásuk, hogy a mű alapeszméjéül szolgáló tanulságot a regény valamely alakjának szájába adják és általa intenczióik szerint megmagyaráztatják. Rendkívül szerencsés a «Fölfelé büsöky» czim (valamikor «Fertálymágnások»-nak, «Firtlik»-nek nevezzük az ilyenfajta alakokat). A regény tételét is magába foglaló czímet pedig egy ily fölfelé züllő gentrynek, Ujlaky Gábornak kissé nagyon is lefelé züllő fia, Kammer fejtegeti ki ilyeténképen a nővére előtt: — Lefelé zülleni ? Ugye ezt nem ? Arra sokkal büszkébbek vagyunk! Ugye kisbaba? Azt mi átengedjük a munka nélkül maradt varrólányoknak s az elcsapott pénztáros-kiasszonyoknak ... Egy borosváry Ujlaky Éva azonban a másik módját választja, az sokkal urasabb, sőt eddig kizárólag nagyúri monopóliumnak nevezhető... Tehát, nemde, te először is azon fogod kezdeni, mert rendesen ez a bevezetés, hogy férjhez mész egy pénzeszsákhoz, mi? — Valószínű, — hagyta rá Éva félig gúnyolódásból. — De ha az szerinted a fölfelé züllésnek egy formája, reményem, nem állítod, hogy csakis asszonyok gyakorolják ? — A világért sem ! Sőt dicséretére váljék nememnek, ebben határozottan legyőzték a legeladóbb leányokat is... Kár, hogy Kázmér urfi nem fejtette ki kellő részletességgel érdekes, modern világunkra pedig rendkívül találó nézeteit. A könyv meglehetősen pótolja a hiányosságot, mert bő sorozatban vonultatja föl előttünk a magyar társadalmi élet fölfelé züllő, stréber alakjait: a vagyonos gentryt, akit a valódi belső titkos tanácsosi rang után való vágy és a sport, az építkezési mánia tesznek tönkre; a bocskoros nemes fiát, ki rang és vagyon után lohol, hogy a főispán leányát elvehesse; a meggazdagodott tiszttartó-ivadékot, aki tönkrement, mert ő vehette el a nagyúr leányát és a többi éles megfigyeléssel megrajzolt alakot. Körülbelül úgy érezzük magunkat a könyv olvasásakor, mint az «Uránia»színházat látogató atyafi, aki a balatonfüredi korzót ábrázoló mozgófénykép láttára néven tudott nevezni csaknem minden sétáló alakot. Szikra, a szellemes tollú főrangú írónő, fájdalom! szintén csupa jó ismerőst vezet föl elbeszélésének színpadára. Az elbeszélés hősnője Ujlaky Éva, akit következőképen jellemez saját fivére. — Magadat, már a mi szép kis porhüvelyedet illeti, nagyon is meg fogod becsülni, hanem a lelked becsületét s a hozzád tartozók boldogságát, azokat fogod