Magyar Szemle, 1904 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1904-05-08 / 19. szám

172 A boldogság ? Iramló pillanat, Múló gyönyör, suhanó rózsafelhő, Felhők csapatja hogyha elhaladt, Szivárvány, mely a borús égre feljő... Kiss Menyhért. MEGLESZ A SZOLGABIRÓ. Irta : Sziklay János. Imét, az öreg muszkavezető a Rák­nál mulat a fiatalemberek társa­ságában. A fiatalok gyors tempó­ban ürítgetik a poharakat, kinyílik már a szájuk kerekre, mint a pohár öble, lár­mázva, handa-bandázva rendelgetik nótái­kat a cigánynál. Timót csak nézi őket. Melyik áll meg legtovább az eszén? Az lesz az áldozat. Bekeríti a hálójába, mint pók a legyet. A legjámborabbat keresi, a­ki legkevesebbet iszik, vagy legjobban bírja. Az lesz a neki való férj. Neki való, igen, mert a leánya választása nem hatá­roz. Az nem is választ. El van rá szánva, hogy férjhez megy. Kihez, nem tudja. De ebben a tekintetben teljesen megbízik az apja ítéletében. No és meg is állapodtak már, hogy Timót nem fog mást, mint egyet azok közül, a­kiknek mindegyike megfelel Józsa kisasszony gusztusának. Bars Emil, a mérnök, Czinderi Gábor, a szomszéd birtokos, a ki buga ugyan, de képviselő lehet belőle és a jogász Nyeles Pista. Ez még csak jogász, tehát semmi, de épen azért lehet belőle akármi. Itt náluk talán szolgabíró. Majd aztán főispán is, ha ütik a vasat. Timót úgy látta, hogy Pista a legalkal­masabb a három közül. Együtt mulattak épen. Nem történetesen, mert ez rendes dolog náluk , legalább egyszer heten kint. Timót velük. Mint minden más társa­sággal. Özvegy ember, nem kérik szá­mon, mikor nyitja ki a maga rideg szo­báját. Nyugalomba vonult jószágkormányzó. Pénze sok. És a sok pénzre csak egy leány. Hogy eddig még nem ment férj­hez, noha már huszonkét éves és nem válogatós, annak oka, hogy kap ugyan vele pénzt, a­ki viszi, de a kisasszony más­különben nem dicsekszik olyan tulajdon­ságokkal, melyek kapóssá tennék. Arra­felé még kényesek a fiatalemberek, leg­alább addig, a­míg végig nem tánczol­­tatták az összes pénzesleányokat. A­mi az öreg Timót családját vagy hírnevét illeti, az ugyan nem lehe­tett akadály egy gentry - fiúnak sem. — A muszkavezető nevet nem azért kapta, mintha valóban azt a gyűlöletes szerepet játszotta volna az abszolutizmus alatt, a­melyért ez a legkevésbbé sem megtisz­telő czím annak idején kijárt egynémely úri­embernek. Tréfából adták rá. Még fia­talabb korában történt, hogy a környék gazdaságait három orosz gazdasági taná­csos járta végig tanulmányozás kedvéért. A főispán őt kérte föl, hogy legyen az idegen urak kalauza, vigyék jó hírét a magyar uraknak és a magyar földnek. Timót ugyancsak kitett magáért. De az igazság követeli, hogy megmondjuk: sem neki, sem másnak nem sikerült a muszka urakat asztal alá inni. Erősebb italokhoz szoktak ők, mint a tüzes badacsonyi, mely pedig dicsekedhetik azzal, hogy nem egy magyar Herkulest levett már a lábáról. Ettől az időtől fogva maradt rajta a muszkavezető melléknév. Nem annyira szelíd gúnynak, mint megtiszteltetésnek. Timót mellett, a­mint mondom, már hangosan csutoráztak az ifjak. Csak Nyeles Pista nem biczczentgetett a fejével. A szivar sem billent meg a szájában, egyenletes karikákban lobbant-lebbent a füstje. Jó jel. A többiek már fogadkozni kezdtek: erőre, pohárra, billiárdra. Som Andor, a szolgabiró már terelgette középre, sarokra a tekeasztal golyóit. Pista az ült nyugodtan az öreg mellett és szemébe nézve egyenes tekintettel, meg­­megkoczczintotta a poharát. — Mivelhogy ökör iszik magában. Úgy van.­­— Isten tartsa! — Szervusz, öcsém ! Nyeltek egy fél kortyot, azután megint letették a poharat. Az öreg kezében meg­­serczent a szifonos­ üveg. Ő bizony így töltöget, mert még nem szándékozik haza. — Szoktatom magam, öcsém, — foly­tatta. — Szoktatom magam a magányos­sághoz. Egyszer csak egészen magam maradok. Az a természet rendje. Ha ugyan bekövetkezik. — Micsoda? — No ne, de gyerek vagy. Hát egyszer csak férjhez kell adni a lányomat. — Természetesen. — Ha viszik tudniillik.­­— Már hogyne vinnék? — Há’szen én’is azt hiszem. — De hát úgy áll a dolog, hogy kettőn áll a vásár. Egy kis pénzecskéje is volna a leánynak, annál inkább válogat. Nem a személyekben, oh nem. Hanem a szán­dékban. A­mi igaz, az igaz, én sem szeret­ném ám csak úgy a nyakába lökni akár­milyen kimpellérnek a leányt. Nem azért neveltem, nem azért gyűjtöttem neki, hogy kerítésre akasztott rongy legyen. — Bizony nem érdemelné meg. — No ugy­e? A mai fiatalok megbíz­hatatlanok. Csak úgy általánosságban mondom, öcsém. Mert van kivétel. — Van, van. — No látod. Például téged is többnek tartalak, mint holmi haszontalan korhely­nek. Többet tudsz, mint azok. Pista nevetett. — Már hogy többet bírok. — Az is. Ne legyen papiroshólyag a fiatalember, hogy mindjárt elázzék. De igazán nem tréfálok. Igazán mondom, hogy derekabbat alig tudok náladnál. Elérzékenyülve koczczintott Pista. — Isten áldjon! — Arról szó se legyen, hogy meg ne áldjon. A dicséret meggyújtotta Pistában azt a szikrát, a­mely a bortól nem vetett volna jobbot. Azt mondják, egyszer néz be a szerencse az ablakon; ha meg nem fogjuk az üstökét, többet nem néz felénk. Hátha épen itt ólálkodik most a nagy üvegaj­tónál ? A többi már a padlót méregeti, de neki helyén van az esze, kaczérkodha­­tik vele. Ha nem ő lenne, az sem baj. Bor között sok mindenr ráhúzhatja az ember a bohóczruhát. — De a leányát mégsem adná nekem, ha még úgy szeret is, — szólt tréfásan Pista. — Nem-e? Szeretném látni, mert nem adnám ? — De ha úgy sem fogadna el a kis­asszony ? —­ Azt már tőle kérdezd meg, öcsém. Hanem azt megmondom, hogy ha mó­kázni akarsz velem, megjárod! — folytatta az öreg egyszerre szörnyű komolyan. — Mókázni ? Hogy gondolhat ilyet urambátyám ? Hanem azt már megvallom, hogy komolyan mégsem mernék föl­lépni. — Ahá! Már oldozkodunk. — Én nem. — Talán én ? — Hát igazán nem űzne ki a házából? — De bizony kiteremtsek innen mind­járt, ha még tovább is ilyen hangon mersz velem beszélni, szólt az öreg tüzes­­kedő akaratossággal. Komolyan beszélsz-e, vagy sem ? (A légy már rángatja a hálót.) ■— Én igen. — Hát én is úgy. — Azaz hogy beszélnék ... — Azaz? — De mikor jól tudja urambátyám, hogy még semmi sem vagyok. — A semmi nem semmi, ha fiatalem­ber markában van. Mi az a semmi? — A­mi nincs: sem hivatal, sem iroda, még vagyon sem. — Hát az ész? A tied meg az enyém. Az enyémtől ered a hivatal. Értetted? Holnap beszélhetsz a lánynyal. Ha kellesz neki, majd megmondja nekem. A többi az én dolgom. Józsa kisasszony már várta a kérőt. Vonakodás nélkül adta kezét. Mire való volna az a szégyenlősködés ? Elég modern leány, hogy végezhessen őszintén a sorsa felől. A három közül épen Pistára számí­tott legjobban. Itt van, nem is ereszti ki a kezéből. A többit végezte el a papával. Timót pedig kiporoltatta a bundáját, előhozatta a kamarából a bekámforozott süvegczipőt s befogatott a szánba. Ment MAGYAR SZEMLE 19. SZÁM.

Next