Magyar Szemle, 1904 (16. évfolyam, 1-52. szám)

Borítók

V .'' • • • TAHTAI.OM : Napilapjaink karácsonya. Fejér Adorján­tól. — Báró Eötvös József és a franczia irodalom. (Folytatás.) Berkovics Miklós-tól. — Szalin. (Költe­mény.) Pogány Kálmán-tól. — A csodagyermek. Kollarik Kálmán-tól. — A kicsi guba meg a kicsi szűr. Jancsó Iloná­tól. — Bujdosó Balassi. (Költe­mény.) B. Takáts Lajos-tól. — A kiváló rakéta. (Vége.) Wilde Oszkár-tól. — A szépről és a szép­­művészetekről. (Könyvismertetés.) Poós Miklós-tól. — Hétről-hétre. (Tárcza.) (..) — Irodalom és művé­szet. — Vegyesek. — Szerkesztői üzenetek. MAGYAR SZEMLE ✓ ' VEGYESEK. PANNÓNIA “LY o o Mérsékelt árak ! o o o oSZÁLLODA Budapest, Kerepesi­ út 7. sz. 7'­Elsőrangú szálloda a fő- és székváros közép­pontján. A keleti és nyugati pályaudvarok közelében, a Nemzeti és Népszínház között. Villamvasuti közlekedés minden irányban. Az újkor igényei szerint minden kényelemmel berendezve. — 130 szoba, fürdőszobák, díszes olvasóterem, gyönyörű üvegfedelű télikert, elegáns éttermek. — Külön szobák (Chambre separées) Kávéház. Villamos személyfelvonó (Lift). Ki­zárólag villamos világítás a ház összes helyiségeiben. Folyosók, lépcsőház, fogadócsarnok és a télikert légfűtéssel vannak ellátva. Glück Frigyes, tulajdonos. A Nemzeti Múzeum képtára megszűnik. A városligeti Szépművészeti Múzeumban most rendezik be a termeket a képek elhelyezésére. A­mint ezzel elkészültek, a múzeum tulajdoná­ban levő képeket fölaggatják. A Nemzeti Muzeum képtárának egy részét a Szépművé­szeti Muzeum már átvette s tavaszra az egész képtárt a Szépművészeti Múzeumba vitetik s ekkor a Nemzeti Muzeum képtára meg is szű­nik. Az e czélra most lefoglalt helyiségeket a muzeum egyéb gyűjteményeinek adják át. A vál­tozást márczius közepére tervezik, a következő hónapban az új intézetben teljes erővel meg­kezdődik a helyiségek berendezése s akkorra a Nemzeti Múzeum képtárában levő nagyér­­tékű festmények már valószínűleg kivétel nél­kül odaát lesznek a Szépművészeti Múzeumban. Csokonai halálának századik évfordu­lója. A debreczeni Csokonai-Kör 1904. januá­­rius 6-án tartott választmányi ülésén Komlóssy Arthur helyettes polgármester, elnök indítvá­nyára elhatározta, hogy a nagy költő, Csokonai Vitéz Mihály halálának százados évfordulóján, 1905. januárius 18-án országos ünnepet rendez. Az ünnepre meghívja az ország összes tudo­mányos és irodalmi társaságát. A kör pályá­zatot hirdet egy Csokonai - életrajzra, dijul ezer koronát tűzött ki. A pályaműveket leg­később ez év november 20-ig kell benyújtani a debreczeni Csokonai-Körnél. Elhatározta to­vábbá a kör, hogy a nagy évforduló emlékére Csokonai műveiből népszerű kiadást rendez sajtó alá. A nagysikerűnek ígérkező országos irodalmi ünnep felé nagy várakozással tekint az egész közvélemény. Tiziannak egy eddig ismeretlen képét fedezték föl azon a tárlaton, a­melyet szeptem­berben a keresztény művészet termékeiből rendeztek Bellinzonában. A kép 1553-ból van keltezve, méretei 186 -­­’22 méter s egy gazdag damasztruhába öltözött gyermek egész­alakos arczképének látszik. A gyermeket a mes­ter pásztorleánynak ábrázolta, hosszú pásztor­bottal. Jobboldalán kutya, balfelől pedig két legelésző bárány van s egy majdnem heroiku­san fölfogott tájkép alkotja a hátteret. A képről, a mely most a Verra-család birtokában van, kitűnt, hogy az V. Károly császár egyik unoka­­hugának arczképe, a­melyet a mester Innsbruck­ban festett. Egy híres franczia művész halála. Jean Léon Gérôme, a hírneves festő- és szobrász­művész, Párisban 80 éves korában hirtelen elhunyt. Gérôme 1824. év május 9-én született s kezdetben Delaroche történeti festő tanítványa volt. 1844-ben és öt évvel később Olaszország­ban, 1853-ban Németországban tett tanulmány­utat s innen az osztrák és magyar földön át Konstantinápolyba, majd Egiptomba ment.­­ 1869-ben ismételte ezt az útját, mely uj im­pressziókat élesztett benne, mert a franczia történelmi festészet mellett nagy szeretettel kultiválta a keleti és az antik képtárgyakat. Később az új-pompéi képthémákkal foglalkozott. Legismertebb művei: «A gladiátorok bevonu­lása a czirkuszba», — «Caesar halála», — «Phryne itélőbirái előtt», — «Alcibiades As­­pasiánál», — keleti képei közül pedig: «A ve­zeklő zsidók a jeruzsálemi Salamon-templom falai előtt». Franczia tárgyú históriai vásznai közül nevezetesebbek: «A pestis Marseilles­­ben», — «A szürke eminencziás». — Legszebb szoborcsoportja az: «Anakreon, Bacchus és Amor», mely a toulousei múzeumban van és az aumalei herczeg lovasszobra Chantillyben. Óriási porczellán -­festmény. Meissenben most egy olyan méretű porczellánfestményen dolgoznak, a­melyhez hasonlót eddig még egy­általán nem készítettek. Drezdában elkopott egy a Wettin-ház nyolczszáz éves történetét ábrá­zoló falfestmény, melyet Walter 1874-ben fes­tett. Hogy a kép ne legyen többé az időjárás viszontagságainak kitéve, porczellánk­apokra vi­szik át és így régi helyén sokkal tartósabb alakban megújítják. A meisseni porczellángyár régóta híres gyönyörű porczellánba égetett festményeiről és így bizonyára sikerülni fog ez a nagyméretű műve is, melynek költségeit 80,000 koronával irányozták elő. A tramp. A tramp egy típusnak a neve, a­mely főleg Amerikában ismeretes, így neve­zik azt a szegény kivándorlottat, a­kinek elfo­gyott a pénze s ingyen akar utazni a vonaton. Ez az ingyenutazás természetesen igen veszélyes, mert a­mikor a kalauz fölfedezi a trampot a vonat tetején, vagy útközön nyargaló helyzet­ben utazva, a szegény legénynek le kell ugra­nia a robogó vonatról, ha azt nem akarja, hogy két esztendőre becsukják a csalásért. Vannak azonban emberséges kalauzok, a­kik nem jut­tatják börtönbe a szegény utast, megelégszenek azzal, ha futni hagyják. Sok ilyen keserves ta­pasztalatát egy belga származású «tramp» most elmondja egy külföldi lapban. — Hét esztendeig utaztam keresztül-kasul egész Amerikán. Ismernek a vonatokon és hajókon mindenütt. Első utazásomat New- Yorkból tettem San­ Francziskóba,­­ két esz­tendő­­ alatt. Hogy miért tartott két esztendeig ? Természetesen nem azért, mert a vonat olyan lassan halad. Hanem azért, mert nem kevesebb, mint huszonnyolcz ízben kellett az utazást félbeszakítanom. Hogy mi módon történik ez a «félbeszakítás» ? Elmondom. A vonat elindul. Senki sem kérdi a beszálló utastól, hogy van-e jegye. Majd útközben ki­tűnik ez. A vonat halad, már órák óta van út­ban, míg minden utas az inkvizíczióban sorra kerül. — Kérem a jegyet, — szól a kalauz. — Nincs, — felelem én. Nem váltottam jegyet. — Ehhez joga van. Meddig utazik? — San-Francziskóig. — Tessék az elismervény: kérek nyolczvan­­négy dollárt. ■— Könnyű azt mondani, csakhogy pénzem nincsen.­­— Akkor tessék leszállani. — Leszállani, itt? Hiszen erre három napi járásnyira nincs város. — Az az ön dolga, — feleli a kalauz s már meg is húzza a zsinórt. A vonat megáll s nekem le kell szállanom egy mérhetlen síkság közepén, több száz mért­­földnyire minden lakóhelytől... Egy hétig kel­lett gyalogolnom és vad gyümölcsből élni, a­mig egy faluhoz értem. Oh, hányszor tettem ehhez hasonló utazást, hányszor lestem aztán a vonat valamelyik állomásán, hogy másik vo­natra kapaszkodjam, a­mely ismét tovább vitt, valamivel közelebb a czélomhoz, a­mig oda­értem. Útközben persze kalandjai is támadnak az embernek. Egy alkalommal például elfeled­tem ennivalót vinni magammal s két napon át feküdtem a waggon tetején étlen-szomjan, a tropikus eső pedig szakadatlanul áztatott. Utaz­tam a waggon alatt is már, a kerekek tengelyein, ültem fél nap s egész éjszaka az ütközőn; le­ugrottam tizennégy ízben, véresre ütve magam ugrás közben s mindezt azért, hogy keletről nyugatra jussak: egyik nyomorúságból a má­sikba. Egy indiánus iskolában. A vadölő és más vörösbőrü hősök, a­kiket Cooper örök emléke­zetessé tett az ifjúság számára, már régen elvesztették romantikájukat, sőt ők maguk is kipusztultak a nagy amerikai földterületről, a­melyen hajdan korlátlan urak voltak. A fegyve­res czivilizáczió elsöpörte a vörösbőrűt, csak magnak hagyva meg néhányat közülük, hogy a czirkuszi mutatványokban produkáltassák őket festői csoportjaikkal. A Far West óriási rétein él szétszórtan a rézbőrnek megmaradt törzse. A párisi Figaro munkatársa, Jules Huret, a­ki Amerikát tanulmányozza, most érdekes czikket ír ezekről a mai indiánusokról. Czikké­­ben leírja látogatását egy ilyen indiánus iskolában. Az intézet igazgatója, írja Huret, igen kedé­lyes úr. A ruházata európaias, a modora kelle­mes és mit sem árul el abból a vadságból, a­mely az eredete volt. Lemmon Tivadar kapi­tány,­­ ez az igazgató neve, a­ki nagy dicsek­véssel emlékszik meg az intézetéről. Maga az intézet a többi amerikai iskolák mintájára van berendezve; fiuk és leányok külön-külön pa­dokban elhelyezve hallgatják a kathedrán előadó tanárt. Növendékek és mesterek természetesen vala­mennyien ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. — És mit tanulnak a gyermekek az ön intézetében? — kérdeztem az igazgatótól.­­— Mindent, a­mit az önök gyermekei tanul­nak. Elsősorban angol nyelvtant, írás-olvasást, földrajzi, történelmet, továbbá mindent, amire szükségünk van az életben: valamennyi mester­séget, a lakatosmunkától a földmivelésig. Bevezetett az osztályba. Bizonyosan ebben

Next