Magyar Szemle, 1904 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1904-05-08 / 19. szám

BUDAPEST, 1904. május 8. « SZÉPIRODALMI, KRITIKAI És MŰVÉSZETI HETILAP.­­ előfizetési Árak: LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: EGÉSZ ÉVRE......................................12 KOR. FÉLÉVRE.............................................. 6 « KACZVINSZKY LAJOS Budapest, VI., Uj­ utcza 14. sz. NEGYEDÉVRE ....................................3 « Megjelen minden vasárnap. Egyes szám ára 30 fillér. ~~L XVI. ÉV. 19. szám. JÓKAI MÓR i­ smét mély gyásza van a magyar nemzetnek. Nagy írója, az utolsó eszten­dőkben talán legnagyobb, dicsőségben és hírnév­ben első a magyarok közt, jobblétre köl­tözött. Jókai Mór kiszenvedett,hirdetik minden­felé. Jókai Mór diadalmaskodott, mondjuk inkább, a­kik úgy vallják, hogy nagysága most kezdődik inkább, a midőn a halál jóságos keze letörülte egyéniségéről mind­azt, a­mi fájdalmas, a mi kínos volt és a mi nagyságának megítélésébe zavaró­lag vegyült. Mert e perezben már nem lehet, nem szabad egyébre gondolnunk, nem lenne illő egyebet latba vetnünk, mint ama fényes tulajdonságait, ama hal­hatatlan alkotásokat, a­melyek magát dicsővé tették, a melyek emelték nem­zetének dicsőségét, sőt tulemelkedvén egy ország határain, közkincsévé lőnek a mű­velt emberiségnek. «Omnia jam fuerunt, fieri quae posse negariam» — minden megtörtént, a minek lehetőségét tagadtam, így énekli keservé­ben Róma nagy költője. Valóban, lehetet­lennek látszott nekünk, hogy oly korszak előtt állunk, a­melyben Magyarországnak még élő, nagyságukkal a nemzet dicső­ségére még tevékeny jelesei sorában nem találjuk a legjelesebbet, a legnagyobbat, Jókai Mórt. A magyar nemzet e perei­ben — fájdalom! — azon nemzetek közé számítandó, a­mely a temetőkbe kényte­len zarándokolni, ha a valódi nagyság érdemeinek kíván koszorújával adózni. «Kik a ti nagyjaitok?» kérdezte tőlünk az irányunkban többnyire elfogultan visel­kedő, művelt külföld. Elősoroltuk azokat, a­kik voltak, utaltunk azoknak — hála a Mindenhatónak — nem épen csekély szá­mára, a­kik egy vagy más tekintetben a jelesség, a kiválóság, az érdemes buzgóság bizonyos fokozatáig emelkedtek! «Azok bizonyára voltak nagyok, ezek lehetnek nagyok — hangzik némi kárörömmel a sürgető szó — de nevezzétek meg az élet, kit zavaros közéletetek versengésében világnagyságnak ismerhetünk el, a ki tün­döklő csillagként világit mostani szürke­ségetekben ...» És akkor bizton, bátran, büszkén neveztük meg Jókai Mórt, ki nagy a legnagyobbak közt s ez idő szerint bizony egyetlen tüneménye volt Magyar­­ország szellemi világának, a­kinek fejére habozás nélkül illeszthettük nem csupán a jelesség koszorúját, hanem a lángelme koronáját is. Szinte azt hinnők, hogy meseszámba menő gondolat, ma már valóban vakmerő játéka a képzelemnek, hogy még csak nem is oly régen bőségében voltunk oly nemzeti nagyságoknak, kiket nagyoknak fogadtak el Európa és az egész világ mű­velt népei. Valóban volt pedig korszaka Magyarországnak, a­melyben egyszerre éltek, együtt­működtek, hogy többet ne említsünk, a politikában: Széchenyi, Deák, Kossuth; a költészetben: Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách, Tompa; a regény­irodalomban : Eötvös, Jósika, Kemény és Jókai Mór. Jól jegyezzük meg: életük egy-egy sza­kában egyszerre és együtt állottak előt­tünk a nemzeti dicsőség napfényétől övezve, oly tündöklő nagyságok külön­­külön és oly mérhetlen érték együtt­véve, hogy azon időben, ha közelebb tud férkőzni Európa művelt nemzetei­nek szívéhez, nincs nép, mely a szellemi verseny terén elvihette volna a győze­lem-pálmát Magyarország elől. Ma pedig, mikor a világ versenytere már hozzáférhetőbb és az erők mér­kőzése szabadabb, biztosabb, egyeteme­sebb, a magyar nemzeti dicsőség ama szemkápráztató világából egyedül Jókai Mór élt közöttünk, úgy maradván a törpe korra, mint a törpék országába tévedett Gulliver. De olyan Gulliver, kinek nem kellett attól rettegnie, hogy oly környe­zetbe kerülhet valahol, a­melyben őt törpének vagy csak kisebbnek is talál­hatnák az emberek. Ama nagyok közé tartozott, a­kiknek hatása túlcsap az irodalomtörténeti kere­ten. Halhatatlan irodalmi érdeme az, hogy ő alkotta meg a valódi magyar el­beszélő stílust. Míg ő nem írta meg nagyobbszabású regényeit, addig is gaz­dagodott irodalmunk nagyértékű elbe­szélő művekkel, de a regény műfajának közkeletűvé tétele, annak a hangnak meg­­ütése, melytől az igazi magyar írók soha­sem tértek el többé, ha azt óhajtották, hogy a nemzet őket megértse, meg­szeresse, az a Jókai Mór érdeme és dicső­sége. Jókai Mór tette nélkülözhetővé hazánkban a legmodernebb külföldi el­beszélőket. Mi szükség volt az idősebb Dumasra, Suere és a többiekre, mikor már Jókai Mór szellemének kifogyhatat­lan forrása állott a magyar olvasó ren­delkezésére? Hogy a magyar regény stíl­jét, genrejét megalapíthassa és elpusztít­­hatatlanul meggyökereztesse, sokat, sok­félét és sokaknak kellett szünetlenül al­kotnia. A nagyszabású bank volt, mely az inzolvencziától féltette a magyar el­beszélő irodalmat, azért küldte folyton­­folyvást piaczra termeléseit. Mi lett volna a hetivásárból, ha egyszer elmaradnak a legnagyobb iradalom szállító­szekerei ? Azért volt helytelenség a szigorú rend­szer szabályait alkalmazni erre a nagy íróra, a­kinek munkássága nem csupán irodalmi czélok felé mozgott, de egyúttal nagy faji erőpróbát, nemzeti missziót is képviselt. Föntartván — ha kellett —, egymagában is a magyar regény­irodalom folytonosságát, egyúttal elénk tárta a magyar népélet és középosztály hami­sítatlan szellemét, kifogyhatatlan bőségben ismertetett meg a magyar ember típusai­nak hű rajzolataival, egyszóval nem csu­pán a magyar regényt, de ennek kereté­ben a magyar lelket, magyar életet, ma­gyar jellemet is megismertette a nemzet­tel és az egész világgal. Érdekfeszítő mesék, a képzelem délibábjának legcso­dálatosabb játékai, a leíróképesség csodá­latos művészete jutalmazták könyveinek olvasóját, közben a játszi humor csillogó

Next