Magyar Szemle 1. kötet (1927. 9-12. sz.)
Domony Péter: A kínai birodalom bomlása
Dec. DOMONY: A KÍNAI BIRODALOM 359 kínai kultúra eszmekörén belül, kínai fegyverekkel — szellemi és anyagi fegyverekkel — folyt, a birodalom mindig talpra állt, tán sebzetten és gyöngülten, de a teljes gyógyulás biztos reményében; a mai kór oka azonban idegen vírus és senki sem ismeri a gyógyító szérumot, amely elhozhatná a megváltást. Kelet és Nyugat érintkezése az orientális kérdések jeles angol szakértőjének, Arnold J. Toynbee-nak megállapítása szerint a keleti lélekben két látszólag ellentétes impulzust váltott ki: egyrészről ellenszenvet a nyugati civilizáció képviselőinek „imperializmus" néven összefoglalt hatalmi törekvései ellen, másrészről pedig a Nyugat anyagi és szellemi kincseinek elsajátítására irányuló igyekezetet. Nacionalizmus és modernizálás: ezt a két jelszót írta zászlajára minden keleti mozgalom, mely a világháború folyamán új erőre kapott; ezzel a két eszménnyel indult harcba a kemalista török állam, a hindu szvaradzs és az ifjú Kína ideálját megtestesítő Kuo-Min-Tang. Az európai egyetemeket megjárt kantoni ifjúság vezére, Szun-Jat-Szen a demokrácia és alkotmányosság eszméjének szolgálatában hiúsította meg az utolsó törekvést, amely sikeresen foghatta volna össze a bomló birodalom erőit, amikor az új ideálok szolgálatába állított régi eszközök felhasználásával a nagyhatalmak jóindulatú segédlete mellett letaszította a sárkánytrónra vezető lépcső legfelsőbb fokáról a régi Kína utolsó nagy államférfiát, Jüan Sih-Kai-t, akinek bukása maga után vonta a kínai egység bomlását és végeredményben a mai kaotikus állapot kialakulására vezetett. A mai kínai helyzet előzményeinek megértéséhez múlhatatlanul szükséges, hogy rövid visszapillantást vessünk azokra az eseményekre, amelyek az utolsó évtizedek folyamán a birodalom sorsára döntő befolyással voltak és ezáltal megismerjük azokat az erőket, melyeknek működése e sorsot irányította. Ez erők között első helyen áll Jüan-Sih-Kai hatalmas egyénisége. Jüan, aki a katonai pályán nőtt naggyá, a múlt század utolsó évében lezajlott boxerlázadás idején, mikor már nyilvánvalóvá lett, hogy a nagy válság tanulságai nem voltak hatással a Mandsu-udvar rövidlátó politikájára és hogy a háromszázesztendős dinasztia feltartóztathatatlanul halad a katasztrófa útján, már magas állami méltóságokat töltött be és Kína igazi urának, az idős özvegy császárnénak kegyéből 1901-ben eléri a legmagasabb polcot: életének 42-ikk évében Csihli tartomány alkirálya és a gyermek trónörökös gyámja lesz. A császárné, akinek félelmetes egyéniségét gyakran hasonlították a római császárkor első századában szerepelt fejedelmi asszonyokhoz, méltán érezhetett hálát Jüan-nal szemben: trónját és életét annak a jellegzetesen kínai motívumokból született árulásnak köszönhette, amellyel a modern kínai haderő megteremtője és erőskezű parancsnoka cserben hagyta az elégedetlen fiatal császárnak anyja önkényuralma ellen irányuló államcsínyterveit. De Jüan, aki erős és független birodalomról álmodott, amely elfoglalhatná helyét a művelt államok közösségében, elítélte a császárné féktelen idegengyűlöletét és e felfogását tettekre váltotta, amikor tartományában a boxerlázadás válságos idején erélyesen elfojtotta az idegenek — fehérek és japánok — elleni megmozdulást és hiánytalanul biztosította a jövevények életét és javait. A világnézetek ellentétéből eredő konfliktus nem is maradhatott el: 1907-ben Jüan-t udvari intrikák következményeképen a fővárosba rendelik és kinevezik a külügyek tanácsának elnökévé, amely díszes, de befolyásban csekély állását meg is tartja a császárnénak a következő évben bekövetkező haláláig. Kína új ura, a gyermekcsászár helyett uralkodó régensherceg, testvére volt annak az uralkodónak, akinek ügye Jüan árulása folytán elbukott. Jüan-t megfosztják állásától és kényszerítik, hogy a közügyektől