Magyar Szemle 1. kötet (1927. 9-12. sz.)
Domony Péter: A kínai birodalom bomlása
MAGYAR SZEMLE 1927 visszavonultan éljen mindaddig, míg be nem következik Kína történetének fordulópontja, a nagy forradalom. A boxerlázadást követő évtizedben nőtt naggyá Szun-Jat-Szen-nek, a keresztény vallású, európai baloldali radikális eszméken felnevelkedett kantoni orvosnak szervezése mellett a köztársasági forradalom pártja, a Kuo-Min-Tang. A kínai ellenzéki mozgalmak ősi eszközének, a titkos társaságoknak útján az antidinasztikus izgatás elterjedt a nép széles rétegeibe. A konzervatív erőket megtestesítő özvegy császárné halála után megkezdődik a forradalom csalhatatlan előjeleként a kapkodó reformalkotás. Az udvar ígéretet tesz népképviseleti alapon választott nemzetgyűlés összehívására és a végrehajtó hatalom főbb szerveit felelős kormány jellegével igyekszik felruházni. Ezek az elkésett újítások csak siettették az eseményeket; a forradalom emberei joggal végzetes gyengeség jelének tekintették az udvar által tett engedményeket és 1911 őszén felüti fejét a fegyveres zendülés, ugyanabban a Hupeh tartományban, amely még néhány héttel ezelőtt székhelye volt a Kuo-Min-Tang forradalmi eszméinek letéteményeseként szereplő úgynevezett hankaui kormánynak. A veszedelem hírére a tehetetlen pekingi udvar érthetően ahhoz az emberhez fordult segítségért, aki a dinasztia válságos idején megteremtette a birodalom egyetlen számottevő karhatalmát, a néhány hadosztálynyi modern kínai hadsereget. A kegyvesztett Jüant a császári haderők élére állítják és megbízzák a hupehi zendülés elfojtásával. Nem kétséges, hogy Jüan képes lett volna sikerrel elvégezni a reábízott feladatot, de kezét megkötötte az a tudat, amely ott élt Kína minden gondolkodó emberében, hogy a dinasztia napjai meg vannak számlálva és hogy a mandsu császár neve nem az a jelszó többé, amely köré csoportosítani lehetne a birodalom államfenntartó elemeit. A császári generalisszimus visszatért Pekingbe, anélkül, hogy a felkelőkkel döntő ütközetbe bocsátkozott volna s az uralkodóház végzete nyilvánvalóvá vált, amikor az udvar a forradalmárokkal mint egyenrangú féllel béketárgyalásokba bocsátkozott. A tárgyalások az államforma meghatározása körül még folyamatban voltak, amikor az egyes tartományok kiküldötteiből alakult gyülekezet Nankingban kikiáltotta Szun-Jat-Szen-t a kínai köztársaság elnökévé. Erre a lépésre az udvar, melyet néhány bombamerénylet pánikszerű hangulatba sodort, kitűzte a fehér zászlót. 1912 februárjában császári rendelet kihirdette a dinasztia lemondását és megbízta Jüan-Sih-Kai-t ideiglenes kormány alakításával. A forradalom vezérei alávetették magukat a lelépő dinasztia utolsó akaratnyivánításának. Szun-Jat-Szen átengedte Jüan-nak az új köztársaság államfői tisztjét és tárcát vállalt az egykori császári fővezér kormányában. Jüan-Sih-Kai négyesztendős elnöksége folytonos harc volt a régi kínai állam és — ami ezzel egyértelmű — a kínai centralizmus és egység fenntartásáért. A köztársaság feje feltétlen híve volt a monarchikus államformának és még a Mandsu-dinasztia bukása előtt mondotta ama prófétai szavakat, hogy a monarchia megszűnése sok évtizedig tartó nyugtalanságot és zavart vonna maga után. A fiatal respublika elnöke e meggyőződésének megfelelően saját személyében folytatta az autokrata császárok kormányzati módszereit és amikor nyivánvalóvá lett, hogy az újonnan megválasztott nemzetgyűlés Szun-Jat-Szen-párti többsége bírálat tárgyává kívánja tenni a[végrehajtó hatalom fejének működését, nem riadt vissza attól, hogy érvényesülésének ezen akadályát erőszakos eszközökkel taszítsa félre útjából. Az elégedetlen parlament a forradalmi mozgalom délkínai gócpontjaiban fegyveres lázadást kísérelt meg, de Jüan, aki ezúttal nem habozott haderejének latbavetésével, könnyűszerrel véget vetett a zendülésnek. A Kuo-Min-Tang, amely sikereit nem annyira hívei nagy számának