Magyar Szemle 1. kötet (1927. 9-12. sz.)
Hajnal István: Arndt magyar utazása 1798-ban
428 MAG YAR SZEMLE 1927 Űgy látja később, szerencsétlenség lett volna, ha már utazás közben egyre méregethette volna, hogy íme, ezzel s azzal is tágult látóköre. De így is fest útleírása, mit mindjárt hazatérte után négy kötetben tett közé. Naplószerű feljegyzések, formáló és igazító gond nélkül. Semmi csinált gondolat, mesterséges hatás, mellyel érdekesebbekké akarná tenni a dolgokat, mint amiyenek azok valójában voltak. S ezért talán legillőbb hozzá, ha mi is mindjárt útnak indítjuk őt, közben ismerkedvén meg vele annyira, hogy megmagyarázhassuk magunknak, miért jött el hozzánk és miért látta földünket és népünket úgy, amint azt leírásában hol örömmel, hol részvéttel elbeszéli. Tehát 1798 augusztus 17-ének reggelén a bécsi Dunaparton üldögélt a Hugelmann kávéházban, ahol, mellesleg megjegyezve, egy magyar újságot is látott. Nyilván a „Magyar Kurír''-t; ez volt akkor az egyedüli magyar hírlap s ez is Bécsben jelent meg. A hajó indulására várt ott négy társával együtt, mert úgy tervezték, hogy Pestig a Dunán mennek s onnan aztán gyalogosan vissza az osztrák határig. Reggel kilenctől tizenegyig vártak itt, tizenegytől fél egyig pedig a hajón, rekkenő nyári hőségben. Mert ugyan minden indulásra kész volt már, de tíz és tizenkét óra között nem indul el egy hajó sem, ha már előbb nem indulhatott. Várni kell, míg az óra elüti a teljes tizenkettőt. Arndt nem tudott rájönni e babona magyarázatára, valamint arra sem, hogy miért tiltják el s üldözik a matrózok a fütyörészést a hajón. Szerintük a viharokat lázítja fel ezzel az ember. El kellett hát tűrni a legdurvább rendreutasítást is, hiszen oly sok lélek üdve és biztonsága forgott kockán. Déli fél egykor végre eltaszították a parttól a bárkát. A folyam árja volt fő hajtóereje, ahol lehetett, segítettek vitorlával is és ahol kellett, evezőkhöz is nyúltak, így oly helyeken, ahol szélessé és lassúvá vált a Duna, vagy pedig ha a szél elült. Ilyenkor azok az utasok fogták kezükbe az evezőket, akiket éppen erre való tekintettel ingyen vettek a hajóra. Arndt, szokása szerint, nem nyughatott, míg sorban meg nem ismerte útitársait, keresvén köztük olyanokat, akik tréfára, csínyre alkalmasak. Már beszálláskor feszülten szemügyre vették ily szempontból az újabb és újabb jövevényeket. Némelyik sokat is ígért. Sokan voltak, férfiak, nők, ifjak, lányok, világiak és papok, keresztények és zsidók. Podgyászokon, ládákon, zsákokon táboroztak, kiki ahogy helyét találta. Arndt kiemeli, hogy a csőcselék a zsidókkal együtt önként elkülönítette magát s legföljebb nagy hőségben, kipárolgásával, volt terhére a jobb közönségnek. Elhaladván a Práter mellett, a teljes és osztatlan Duna tárult szemük elé. Síkságok és kedves szigetek közt hajóztak tova. Vadkacsák és kicsiny sirályok voltak egyedüli kísérői csöndes útjuknak. A part mezőin ritkán látni embereket, még ritkábban nyájakat. A falvak, legalább szemre, mind alázatosabbak és szegényebbek lesznek, amint a magyar határhoz közeledik a hajó. Szalmatetős, meszeletlen házak, kicsiny és alacsony ablakok. Misztikusan szomorú minden. Arndt az ő északi szülőföldjének, Rügen szigetének halászfalvaira emlékezik. Majd emelkedni kezdtek a partok, hegyek közé szorult a folyam; Hainburg várromjának szürke tornyai alatt úsztattak el. S míg e képben merültek el, hirtelen fordulót vett a Duna, hogy valami még sokkal szebbet tárjon eléjük. Meredeken és hatalmasan mutatták homlokukat odaát a hegyek s ott, ahol a Morva dühösen örvényelve zúdul a Dunába, egy magányos szikla pompázik a folyó fölött, tompakúp formájára csiszolt kőszál, rajta büszke torony és vár, mely Dévény kicsiny városát őrzi. A