Magyar Szemle 2. kötet (1928. 1-4. sz.)
Hajnal István: Arndt magyar utazása 1798-ban
Jan. HAJNAL: ARNDT UTAZÁSA 93 bár minden szándékosság és veszedelem nélkül. A finom házaspár többnyire a fedélzeten üldögélt és a gyámoltalan kövérségnek sok vesződségébe került, míg a letelepedéshez szükséges vánkosokat és takarókat mind előcipelte. Aztán megindult a becézgetés, csókolódzás, oly ellenszenvesen, mint amilyenek maguk a figurák voltak. Váltakozva ettek vagy ittak; minden félórában kalács vagy sült csirke jelent meg újjaik között s egymásnak adogatták a borosüveget. Evés-ivás után az úr fejét kedvesének ölébe hajtván, horkolásnak adta magát. A spektákulum betetőzésére gyakran félórákig nézték egymást végtelen gyöngéd szemekkel s végül egymás ajkára nyomták a gyöngédség pecsétjét. Milyen visszataszítóvá válhat ellenszenves és ostoba embereknél a legkellemesebb dolog is! Bár mások szerelmeskedésének látványában sincs sok épületes. Minthogy az életben a kellemetlennel mindig hamarább találkozik újra az ember, mint a kellemessel, így mi is több alkalommal viszontláttuk Budán és Pesten e gyatra személyeket, ahol már igen kicsinosítva és feldíszítve büszkélkedtek." így írja le Arndt a bécsi átlagembert, ő maga igen jól érezte magát Bécsben, tetszett neki a bécsi kedélyesség, de a népet nyájnak látta, mely apró ösztönei után indul, minden magasabb s erőteljesebb lendület nélkül. A magyar fajtáról iyen hangon sohasem beszélt. Pedig a hajón igen sok volt a plebs: kézművesek, katonák, huszárok. Többnyire jó becsületes népségnek látja őket Arndt s hamarosan barátságot is köt velük. Szükség esetén ezek ültek az evezőkhöz, ingyen utazás fejében. A hajón a főkormányos parancsnokok, derék, komoly tekintetű férfiú, herkulesi szép és ügyes testtel. Értett a jóízű tréfához is, az ugrathatók ugratásához, de a mellett mindig szíves volt és szolgálatkész. Jóindulatú és vidám fickó egy Dániel nevű társa is, kivel legtöbb dolguk volt az utasoknak, mert ő kezelte a hajón csapraütött hordókat. Az utasok között volt egy vegyész, vagy polihisztor, más szó nem akad egyhamar a tollra. „Oly ember, ki önmaga bálványimádója lett saját vakondtúrásán és a bölcseséget mint sült kolbászt ejtegette ki száján, nagy politikus, és nem kicsiny tudósa az orvosi tudománynak sem, háború és béke minden dolgaiban egyaránt járatos, egyszóval mindazon tulajdonságok birtokosa, mikkel a régi időkben az erényekkel teljes férfit szokták elképzelni. Sorban beszédbe elegyedtünk vele, vagyis inkább ő okvetetlenkedett mindenbe bele, de végül is csak bosszankodni lehetett rajta, úgyhogy fura bölcseségével egyedül maradt. Kiszorítottuk minden jó pozíciójából a nők és leányok közül is, pedig szívesen tett-vett körültük és így később csak fölényes mosollyal nézte, amint az ifjúság e könnyű szárnyasok körül zümmögött." A régi idők magyar ezermesterének típusára lehet tán ismerni e leírásban. Érdekes alaknak tűnt még fel a hajón egy öreg kapitány is, magas termetével, erős arcvonásaival, miket himlőhelyek mellett több kardvágás nyoma tett még jellegzetesebbekké. De nem bizonyult közlékeny embernek, csak néha hümmögött egyet-egyet mások beszédére, bár azért szerény és szíves volt mindenkivel szemben. Közlékenyebb volt egy idősebb katonapap. A Bánát még alig ismert síkságairól származott és Arndtnak sokat mesélt az ottani életről, a végtelen legelőkről, megszámlálhatlan nyájakról s pásztorokról. Akkor még e vidékeket a töröktől az európai közösség számára újonnan elhódított területnek lehetett tekinteni. Nagy vadásztettekről, rablókkal vívott csatáiról is beszélt a pap. Aradtnak tetszett, legalább nem képmutató. Úgy negyvenöt év körül lehetett, de már hófehér hajjal, tüzes arccal, mely pírját bizonyára inkább a borospohárnak, mint a tintatartónak köszönte. Magyar csizma, hosszú szürke nadrág, fekete, végiggombolt széles kabát, fölötte szürke köpeny.