Magyar Szemle 2. kötet (1928. 1-4. sz.)
Hajnal István: Arndt magyar utazása 1798-ban
94 MAGYAR SZEMLE 1928 nagy, háromszögletű kalap, baloldalt csüngő aranyzsinórral, így festett a műveltségtől távoleső délmagyar síkságok katonapapja. Egy sváb család is utazott a hajón, a Bánátba készülvén. Egy a számtalan idegen telepítvényesek közül, kiket az osztrák kormány akkoriban nagy tömegben hívott be hozzánk. E család a konstanzi tó mellől jött és aranyhegyekről álmodozott. „Egyik nagyobb fiukat megkérdeztem, hová mennek: „a Paradicsomba!" felelte. Adná az Ég! E svábok az utolsó háborúk óta igen nagy számban utaznak le a Dunán; a gonosz háború bizony számos ember csöndes fészkét rendíti meg." Pedig tudjuk, hogy ez időben már nem voltak a visszahódított területek oly kincsesbányái a telepeseknek, mint pár évtizeddel előbb; nem lehetett már minden évben más földet használni, viszont az okszerű gazdálkodás sok kelléke hiányzott még. Sok rokonszenvvel szól Arndt egy művelt magyar házaspárról, „Szonda vagy Sonntag" nevűről, mely külföldről hazafelé, Erdélybe igyekezett. A férfi sokat utazott az európai országokban s most holland nőt visz feleségül haza kicsiny birtokára. A szegény ördögnek podagrája van, párnákon kell feküdnie, de azért mindig vidám és tréfára kapható. Az asszony karcsú szőkeség, okos szemeiből pajkos báj sugárzik. Ura mellett éjjelnappal kitart s ezért az egész társaság nagyrabecsüli. Velük lehet legjobban megbeszélni mindent, csevegni és ítélkezni az utazó közönség fölött. Volt ott még a szóra érdemesek között egy elzászi nő, kinek zárkózottsága nem mutatta a franciát; egy-két egész jelentéktelen elegáns zsidó, valamint egy ifjú kalandor, ki Monsieur Philippe-nek neveztette magát s aki valószínűleg szintén zsidó volt. Ezzel le is zárul a kép, mit Magyarországon hosszabb társas utazások közönségéről festhetett akkor az ember. Győr tornyait csak messziről mutogatták az utasoknak. Éjszakára Komárommal szemben a balparton kötött ki a hajó. Aradték elől a falu egyetlen korcsmájában minden szállást lefoglaltak a fürgébb útitársak, kik közé a tunya bécsi házaspár is tartozott, de kárpótolta őket a mulatság, mit a korcsmában folyó parasztvigalom látványossága nyújtott. „Féltucat cigány sivító muzsikája mellett folyt a tánc, közben egyikükmásikuk saját cigánytáncukat is bemutatta. A magyar paraszttáncban van valami különösen nemzeti, mondhatni keleti jelleg. Lassú léptekkel lábujjhegyen haladnak a párok előre, a nők közben kétszeres sebességgel rövid fordulókra perdülnek. A közös megállónál több ugrás következik magasan a levegőbe s úgy itt, mint a lassú lépteknél, pengve ütik össze a férfiak sarkantyúikat, a nők pedig, kiknek hajfonata hosszan röpdös utánuk, a keblükön csörgő pénzdarabokra ütnek. Látni kell e táncot, hogy valóban el legyen ragadtatva tőle az ember. Az arcok legmélyebb komolysága, a test kemény, dacos tartása, az ügyes mozgás a sarkantyús, nehéz csizmákban, mert ez a táncornátus, mi nélkül alig táncol a magyar, a sarkantyúpengés csodálatos üteme és egysége, mindez valami egészen újszerű hatással volt reánk, kik csak a mi bolondos ugrálásaink sekélyes majmoskodásaihoz és enyelgéseihez szoktunk hozzá. Egészen más volt a cigányok tánca; igazi vadak tánca a leggyorsabb ütemben, a párok folytonos keringésével, gyors összefonódással és kibontakozással, a legszörnyűbb ugrásokkal és testficamításokkal. A barna népecske jellemét csodálatosan adta vissza tánca is." Jó ideig elnézelődtek itt, majd Komáromba akartak átkelni éjjeli szállásra, de nem lett volna érdemes, a hajó hajnalban készült már indulni. Rá kellett hát szánniuk magukat, hogy a hajón töltsék az éjszakát. Ki hogy tudott, ágyat vetett magának, ládákon, zsákokon, egymás fejénél-lábánál, ahogy a véletlen hozta. Egy-két fiatal nő is volt közöttük, azoknak az emtí-