Magyar Szemle 3. kötet (1928. 5-8. sz.)

Farkas Zoltán: Második Kossuth-szobor Budapesten

172 MAG­YAR SZEMLE 1928 közönségben? Csoda, hogy azért mégis tud fejlődni irodalmunk, de fejlődésé­nek tempója és a produkció minősége folyton és erősen sínyli ezt a bázis­talanságot. Ha ki lehetne termelni egy olyan kompakt rétegét az olvasóközön­ségnek, mint amilyet a zene részére kitermelt maga a társadalom, akkor egyszerre lendületet kapnának a magasabbrendű irodalmi törekvések. Ezt várja, egyelőre hasztalanul, az iskolától az irodalom. Tanítsa meg az embere­ket olvasni. Mennél több embert, mennél jobban. Hogy ennek mik a módjai és az előfeltételei, azt nem az irodalom van hivatva eldönteni, hanem az iskola, illetőleg a pedagógia tudománya és művészete. De ha a nemzet tehet­ségét, lelkiismeretét és kedélyének gazdagságát méltó módon kifejező, eszmegazdagságban és formaszépségben virágzó irodalmat akarunk, akkor az egész irodalomtanításnak, az elemi iskolától kezdve az egyetemig, erre a célra kell koncentrálódnia. SCHÖPFLIN ALADÁR: EGY MÁSODIK KOSSUTH-SZOBOR BUDAPESTEN. NÉHÁNY héttel ezelőtt a képviselőházban interpelláció hangzott el, amely megkísérelte összefoglalni a parlament épülete előtt felállí­tott Kossuth-szobor ellen elhangzott kifogásokat és ezek orvoslásául azt a furcsa ötletet vetette fel, hogy a fővárosban Kossuthnak még egy szobrát kell felállítani, amely eszmeileg és művészleg is megfelelőbb legyen. Az interpellációra adott válasz pedig elvben nem zárkózott el a javaslat elől, reméljük, hogy ezután el fog zárkózni. Amidőn ehhez a komoly megfontolást kívánó fontos kérdéshez hozzá­szólunk, nem kívánunk visszatérni azokra a bírálatokra, amelyekkel Horvay János alkotását akár politikai, akár művészeti, akár egyéb szempontokból illették. Elfogadjuk azt a kétségtelen tényt, hogy számos oldalról és számos szempontból is elégedetlenség nyivánul meg ezzel a szoborral szemben és érthetőnek tartjuk azt is, hogy vannak, akik valamiképpen orvosolni szeret­nék a helyzetet. De azt a megoldást, hogy a már elfogadott, leleplezett szobor hiányosságainak kiegyenlítésére a főváros területén egy második Kossuth­szobor állíttassék fel, lehetetlen és megvalósíthatatlan gondolatnak tartjuk. Elsőbben is tegyük fel azt, hogy az interpelláló javaslatát az összes illeté­kesek elfogadják, új gyűjtés indul meg és a szükséges nagy összeg összegyűl, mert hiszen valóban igen nagy összegre volna szükség, mert a már álló szo­bornál szerényebb méretekben készítettet bajos volna versenytársul fel­állítani. Aztán pályázatot írnak ki, mely fényes művészi eredménnyel zárul, úgyhogy a szobor néhány év alatt elkészül, nagy ünnepségek között leleple­zik, ettől kezdve tehát a fővárosnak egyszerre két Kossuth-szobra van. Egy megbélyegzett és megvetett, amelytől mindenki szánakozással fordul el és amely állandó boszankodást kelt, mert ott áll a parlament előtt, ahová az új nagyszerű szobor már nem állítható. Hiszen alig képzelhető, hogy bár­kiben is felmerüljön az a gondolat, hogy az új szobor is a parlament elé állíttas­sék: az egész világ kacajára. Ott tehát nem, de valahol másutt — azt is meg­engedjük, hogy megfelelő környezetben — felállítják az új szobrot. Ám ezzel sincsen megoldva a visszás helyzet, mert akármilyen távolságban állana is egy­mástól a két szobor, ez a kettősség lehetetlenségét semmiképpen sem enyhí­tené. Hol tartsák ezentúl az ünnepélyeket, hol mondják el a beszédeket, hová helyezzék el a koszorúkat? Csak az új szoborra és a régire nem? Megosztani efféle ünnepségeket nem lehet, tehát csak egy megoldás volna elképzelhető, mégpedig az, hogy a régi szoborról ezentúl ne vegyünk tudomást, úgy kell vele bánni, mintha nem is léteznék. Kossuthnak tehát éppen a parlament

Next