Magyar Szemle 12. kötet (1931. 5-8. sz.)

Asztalos Miklós: Jókai Mór politikai beszédei

340 magyar szemle 1931 között nála — a fanatikus eszmei célkitűzés hiánya miatt — a rideg kiábrándulás, a realitásokra való ráébredés. Lényegében idegen talajon mozgott mindig, amikor a politika mezejére lépett. írói nép­szerűségét vitte érzelmi alapon egy érzelmi célkitűzés megsegítésére 1848-ban és 1861-ben egyaránt s ezt kockáztatta mindig, amikor az indítás érzelmi célkitűzéseit a gyakorlati élet megalkuvásainak ren­delte alá, úgy 1849-ben, mint 1875-ben. A politikai életet állandó stadioni zajgással, biztatással és ócsár­lással kísérő, pártokra bomlott nézőknek közvéleménye pedig csak azokat a politikusokat ismeri el, akik vagy következetesek politikájuk­hoz, vagy legalább is annak látszanak. A politikai élet művészei épp azok, akik egyaránt urai tudnak maradni a változó érzelmű tömegnek és a nem kevésbbé változó természetű politikai anyagnak is. Az ily politikusok nemcsak egy külső hatalom bizalmából alkotók, hanem a bennük összpontosuló bizalom adta belső erőből. A tömegek fanati­zálásának és a tények feletti uralomnak ez a nagy feladata fölülmúlta Jókai politikai képességeit. Diettánsa volt a politikának, de jóindu­latú, ami talán még rosszabb volt számára, mert a politikai dilettan­tizmusból csak a rosszindulatú számíthat a tömegek hisztérikus elis­merésére. Az őszinte, a naiv dilettantizmus soha! Mégis Jókai, a jóindulatú politikai dilettáns, ily minőségben is történelmi alakká lett, történeti alakká, mert jellegzetes képviselőjét látjuk benne a múlt század második felét oly élesen jellemző elgyakor­latiasodó, a tényekkel megalkuvó, a népszerűségét kockára tevő, de végül is országépítő eredményű Tisza Kálmánra esküvő csoportnak. A Tisza-érát lehet boncolni a legkülönbözőbb oldalról s lehet benne találni gáncsolnivalót eleget. Azt azonban nem lehet eltagadni tőle, hogy Magyarországot bekapcsolta a közvetlen nyugat vérkeringésébe. És abban a gárdában, mely ehhez a műtéthez szükséges volt és a hatalom birtokosának a felülről jövő bizalomból fakadó erejéhez az „ország bizalmát" statisztálta, igen jelentős s a Tisza-érára nézve nem egyszer nagy súlyt adó szereplő volt a magát Tiszának teljesen átengedő Jókai Móric. A népszerűtlenséggel és nagy ellenzékkel küzdő s mégis hosszú életű s alkotásaiban és hatásában még annál is tovább­élő Tisza-rezsimnek volt Jókai húsz éven át állami funkciót nem viselt állandó támogatója. Nem húzott tehát a szerepből semmi egyéni hasznot s hogy mit veszített, azt láttuk. Az országépítő munkának közharcos sorban álló, jellegzetes katonáját látjuk ma Jókaiban. Nem volt vezéri hivatásra szánva. Nem is vitt vezető szerepet. De a rá­bízott alkalmi feladatoknak mindig derekasan megfelelt. Koncepciójában dilettáns politikus volt, szándékaiban tiszta és jóindulatú, mint harcos a második sorban állt az élen s erkölcsi tőkéjét az építőprogramm támogatására áldozta. A kortársak ítélete után, ez a kései szemlélő értékelése a politikus Jókairól. S most lássuk, mit nyertünk a beszédek közreadásával? Az első és legszembetűnőbb nyereség az az értékelési alkalom, amelynek eredményeit előbb adtuk. Most már nemcsak általános képet tudunk nyerni igen könnyen — külön kutatómunka nélkül — a politikus Jókairól, de éppoly könnyen részletes, aprólékos betekint

Next