Magyar Szemle 17. kötet (1933. 1-4. sz.)
Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán jubileuma
KODÁLY ZOLTÁN ÜNNEPE A ZENEKÖLTŐ, kinek ötvenedik születésnapját december derekán ünnepelte zenészvilág és nagyközönség, nemcsak magyar, de általános európai szempontból is azok közé a kiválasztottak közé tartozik, akik pályájuk mai delelőjéről eddigi munkásságukra visszatekintve, már teljes, nagy, összefüggő birodalmat érezhetnek maguk mögött s nevezhetnek a maguk művének. Mekkora különbség s mekkora változás ! Kodály Zoltán útja — a nagyszombati tanulóévektől az Eötvös Collegiumon át a budapesti Zeneakadémiáig, azután Párizstól a csiki, bukovinai falvakig, tehát ugyanaz az út, melyet most művei szélesebb körben tesznek meg — súlyos volt, küzdelmes és nehéz: küzdelem egy ellenséges univerzum, egy ország fásultsága, egy világ közönye ellen, tusakodás a maga nagy problémáival s a külső élet minden akadályával. Hányszor hallottuk, hányszor kellett hallania e küzdelem közepette hogy amit akar s amit alkot, legfeljebb érdekes kuriózum, kaland, töredék, próbálkozás! Azután, mikor művének és programmjának szinte félelmes egész volta szembetűnt, ennek a vádnak is el kellett némulnia, mint a többinek mind. Ma már nyilvánvaló, hogy teljesen, fenntartás nélkül győzött , s most, hogy „ég az oltár", most, hogy a nemzet immár felismerte benne egyik legnagyobb fiát, immár nyugodtan nézhetünk az oszladozó homály utolsó felhőuszályai után is és higgadtabban tudjuk felmérni küzdelmei jelentőségét. TÖREDÉK, próbálkozás... Ez a költő kezdettől fogva ősi, természetes ösztönnel érezte, hogy az ő világa teljes és egész, teljesebb és egészebb, mint az őt környező „aktuális" élet, a korszak magyar élete, ahogy neki őse, útmutatója és szövetségese mindaz, ami az emberi kultúrában nagy, teljes és töretlen. A távolból így hamarosan feléje nyúlt egy sor „szövetséges", mester és barát keze; megtalálta álmait a biblia istent idéző, zordon látomásaiban s a hellén tengerek ragyogásában, a latin kultúrák szigorú nemességében s a régi német zene bachi—beethoveni ősrengetegében. De mit kellett maga körül, saját otthonában látnia ? A magyar élet s főként a magyar zene birodalma a töredékek, torzók, félbenmaradások világa volt — s ameddig a szem ellátott, csak kezdetek mutatkoztak, melyeknek sohasem támadt folytatása. Itt élőiről kellett mindent kezdeni. S Kodály útja szinte ösztönszerűleg arra vitt, ahol a töredékek között és alatt egy nagy, kimondatlan Egész aludta csipkerózsaálmát. Fel kellett fedeznie a régi magyar népzenét s benne egy organikus nemzeti lét elfeledett, elejtett tradícióját, fel kellett fedeznie ebben a népzenében s az elporlott magyar „úri" zene ziált töredékeiben egy elmerült nagy kultúra világát, egy kultúráét, melyben a magyarság a fiatal népek hódító erejével, viruló ifjúságban állott az élet problémái elé, ahol nép és nemzet még egyetlen fogalom, oszthatatlan test, mely egyetlen lélekzettel szívja be és sugározza ki az életet, eszmél és alkot. A magyar népnek ez a nagy ifjúsága s vele az egyetemes, összefoglaló kultúra álma Kodály egész munkásságán végighúzódik s kimondatlanul ott áll mint programm, mint vágy, mint alapérzés minden műve mögött. Mit is kellett itt tenni, hogy a semmiből, a romokból egy új, nagy, világérvényű birodalom kerekedjék? Hosszú hallgatás után, ösztönösen bevárva a maga belső problémáinak teljes megérlelődését, nyúl a tollhoz, — de akkor azután minden, amit kimond, amit teremt: végleges, megmásíthatatlan, útjelző. Előbb a dalok felfedezi a magyar szó zenéjét, hiszen ennek a nyelvnek énekelnie kell, szabadon, teljesebben és igazabban, mint ahogyan a históriás énekben, a németes műdalban, a romantikus operában 87