Magyar Szemle, 1993 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Sutarski, K.: Katyn, Katyn ...
410 MAGYAR SZEMLE 1993. 4. SZÁM rom. egymástól független bizottság részvételével. Egyikük a Nemzetközi Orvosi Bizottság volt, amelyben számos európai ország tudósai, köztük Orsós Ferenc professzor, a törvényszéki és kriminalisztikai kórbonctan magyar specialistája vett részt. A vizsgálatokban közreműködött a Lengyel Vöröskereszt bizottsága is, amelynek tagjai között — illegálisan — ott voltak a földalatti Honi Hadsereg (a németek ellen harcoló partizánhadsereg) képviselői. A vizsgálatok központi problémája a legyilkoltak halálának időpontja volt. Miután a német csapatok Szmolenszk körzetébe 1941 júliusában hatoltak, a halál korábbi időpontja a szovjetet, ellentétes esetben a németeket vádolná. Egymástól függetlenül mindhárom bizottság, különböző nemű dokumentumok alapján arra jutott, hogy a mészárlást 1940 tavaszán az NKVD követte el. A németek visszaverése után a szovjet hatóságok azonnal, 1943 szeptemberében létrehozták saját Különleges Bizottságukat, amelyet vezetőjéről Burgyenko Bizottságnak neveznek. Ez a bizottság a katyni tömegmészárlás bűnét a németekre olvasta, ám anélkül, hogy bármilyen dokumentumot bemutatott volna. A nürnbergi per során (1945-46), melyet a III. Birodalom vezetői ellen a II. világháborúban elkövetett népirtásért folytattak, a Szovjetunió a vádiratba belevette a katyni ügyet is: „tizenegyezer lengyel tiszt legyilkolása". A szovjet fél ezt a bűntettet nem tudta dokumentálni, másrészt viszont Nürnbergben a szövetségesek a valódi tettes után nem kutattak.ULAJDONKÉPPEN 1990-iG semmi többet nem lehetett tudni. Csupán a lengyel-szovjet kapcsolatok váltak — az új, Szolida■itás-párti MAZOWIECKI-kormány diplomáciai udvariasságának hivatalos felszíne alatt — egyre feszültebbé, mert hiába, hogy Gorbacsov csapata már öt éve reformálta országát, a katyni ügyben a szovjet hatalom meg sem mukkant. Ezért írtam akkoriban a szovjet archívumok megnyitásának szükségéről. Hiszen sem a lengyeleket — sem az egész világ erkölcsiségét — nem elégítette ki a két, egymással ellentétes verzió a kozelszki fogolytábor tagjainak legyilkolásáról. Bár az igazságot sejteni lehetett már az eladdig ismert tények alapján, mégis szükség volt a teljes és végleges igazságra. Az osztaskovi és sztarobelszki foglyok esetében is. Szükség volt erre már csak azért is, hogy tudjuk, hol feküsznek a halottak, és végre, megszentelt földben, végső nyugalmat biztosítsunk nekik. Tavasszal kezdett repedezni a jég. 1990. április 13-án, negyvenhét évvel a katyni felfedezés után — a TASSZ hírügynökség útján — a szovjet hatóságok elismerték, hogy a tizenötezer lengyel tisztet az NKVD szervei gyilkolták le, és az SZKP első titkára, Gorbacsov átadta a Lengyel Köztársaság elnökének, JARUZELSKINEK a három táborban internált személyek névsorát. Az igazságot nemcsak a lengyelek kutatták. A szovjet birodalom lakosai is igyekeztek hozzáférni: történészek (például NATALIA LEBEGYEVA), vagy igen nagy mértékben a nyolcvanas évek második felében létrejött társadalmi mozgalom, a Memorial, amely céljául