Magyar Szemle 19. kötet (1933. 9-12. sz.)
Csiszár Béla: Danzig és a lengyel folyosó
A MAGYAR SZEMLE 1933 komoly formában való szóbakerülése csak akkor vált akuttá, mikor a cári Oroszország összeomlott s hagyatékát, a lengyel kérdés elintézését is, Franciaország vállalta magára s ezzel mi sem állt már útjában annak, hogy a Dmovszky párt németellenes törekvései előtt meg ne nyíljék a németek örök vetélytársának, a franciáknak hathatós támogatásával az érvényesülés ösvénye. A Dmovszky-párt — vagy másnéven: a nemzeti demokraták — jelentéktelen pártszervezet volt az orosz uralom alatt álló lengyel tartományokban a világháború kezdetéig. Hogy mégis oly nagy jelentőségre tett szert az egységes Lengyelország visszaállítása körül s nemcsak a tengeri korridor, hanem még Danzig megszerzését is sikerült neki elérnie, azt kizárólag vezére fürgeségének és kitartó működésének köszönhette. Dmowszky Román még a múlt század végén kezdte el pályafutását: sokáig, mint újságíró tevékenykedett, később képviselővé választatta magát; az orosz dumában hosszabb ideig a lengyel klub elnöke is volt. A háború alatt az orosz kormánykörökkel egyetértésben kidolgozta a megadandó autonómia tervét, végső szándéka azonban ezen túl az önálló Lengyelország megalkotása volt, mely egy németellenes Közép-Európában játszotta volna a vezérállam szerepét. E tervével azonban csak az orosz összeomlás után mert előállni, amikor Londonban egy harmadik nemzeti tanácsot szervezett, s mint ennek elnöke, járta sorra az antant fővárosait, hogy kedvenc törekvésének megnyerje kormányaik támogatását. Nagyszámú cikkében, melyeket többnyire a Morning Post közölt, a restauráción kívül Danzig elcsatolását és a tengerhez vezető korridor megítélését követelte, sőt Kelet-Poroszországra is igényt emelt, mint Lengyelország évszázados tartozékaira, amelyek szerinte csak az utóbbi időkben németesedtek el. Mikor látta, hogy az antant kormányainál ezek a tervek nem találnak eléggé meleg fogadtatásra, áthajózott Amerikába, hogy Wilson környezetében alakítson ki mellettük megfelelő hangulatot. Az elnök ugyan eleinte Danzig elcsatolásáról hallani sem akart, csak a korridorról volt hajlandó tárgyalni, de mikor Dmovszky megfenyegette, hogy a legközelebbi elnökválasztásnál a négymillió amerikai lengyellel ellene fog szavaztatni, feladta merev álláspontját s Ígéretet tett, hogy a békekonferencián Dmowszky javaslatát fogja támogatni. Visszatérte után Dmowszky Párizsba tette át székhelyét, ahol összes követeléseit zárt kapuk fogadták, hiszen a német birodalom lehető legteljesebb legyengítésére irányuló francia tervekkel nemcsak tökéletesen kooperáltak, hanem azokat bizonyos mértékben kiegészítették is. A francia kormány közbenjárására a békekonferencia előkészítő ülésére meghívást kapott Dmovszky is, pozitív eredményt azonban még nem sikerült elérnie, legfeljebb azt az elvi kijelentést, hogy Lengyelországot tengerparthoz kell juttatni, mert ez a feltétele Kelet-Európa békéjének. A békeértekezlet második ülésén Dmowszky közel ötórás beszédben fejtette ki, hogy az új lengyel állam nem lehet el tengerpart nélkül s ha területét nem is terjesztik ki odáig, korridor létesítésével kell szabad kijárathoz juttatni; e folyosónak a használhatóságát és előnyeit viszont nem lehet illuzóriussá tenni azáltal, hogy legfontosabb pontján a német érdek-