Magyar Szemle 19. kötet (1933. 9-12. sz.)

Katona Jenő: Két költőarc

Szept. KATONA: KÉT KÖLTŐARC 59 hogy a gonosszal küzdve magunk is gonoszokká váljunk, nem engedi a bűn képzetét oltani a gyanútlan életálmodó lelkébe. De az ő számára ez a bűnös bölcsesség csak bölcs, de nem vidám. Lelke mélyén, mint moráltalan filozófusa, Nietzsche is, elrendelte­tetten moralista és idealista. Idealista, — ismeretelméleti értelemben is, de— bármilyen kopott a szó, az etikai idealizmus értelmében is: „... Könyörögni az istennek, aki megunta örök trónját, ingatag angyaloknak, hogy le ne bukjanak, visszaszegezni hulló csillagot, mosni a felnőt, ne fogja mocsok, látni a rosszat, nincs semmi szilárd, és mégis akarni az ideált", ezek a szavak lehetnének nem csupán e verssorok címe, hanem egész művészetének „Felirata" is. Várjon lehet-e nevetni ezt a boldog­talan nagyot, aki hitetlenül is próbál tartani egy isteni és álmodott világot, amelyben minden pusztulásra vágyik? EZT A KÖLTÉSZETET, amely az élet — alapjában igen kevés — alapmotívumát, minden szenvedést szépségre cserélve, egyforma erő­vel ér, ami a filozófiát a költői szépség rangjára emeli, bámulatos formaművészettel zengeti föl: valami végső egyszerűség jellemzi. Ez adja meg egyszersmind belső „lírai hitelét", lélektani igazságát. Nem áttételező líra ez, mint Babitsé, akinek bizonyos értelemben folytatója, jó tanítványként fölemelve a mestert, hanem puritán köz­vetlenséggel, mintegy a sorssal farkasszemet néző pesszimizmussal szól érchangon felénk. Ez a puritánság, amely a világirodalom annyi remekét, Shakes­pearet, Baudelairet, Villont, Goethét tolmácsoló formaművészet tuda­tos puritánizmusa, a stílrealizmus becsületességét bizonyítja minden szóval. Pedig milyen stílromantikus tudna lenni, milyen erős, kínzó, eredeti fantáziája van! (Új lakásban.) Hatalmas érzéki erővel Hugó Viktori képeket vizionáló (Tenger) és logikailag túlfinomodott, legrit­kább lélektani fantázia egyaránt (Két sárga lány.) Ez a költő sohasem idomul, pózol, szónokol kacéran, sem életé­­ben nincs póz, még kevésbbé művének gyökerén, hanem teljesen magába zárkózva, egy egyéniség végső kibomlását, de egyszersmind végső leegyszerűsödését adja. Valóban a Mensch werde wesentlich! minden emberi akarás egyik legmélyebb értelmét rejtő erkölcsi és egy­ben esztétikai imperatívusát ki valósította meg szebben modern líránkban? MÉCS LÁSZLÓ pszichéjének alapvonása a közlékeny impresszio­nista tulajdonság. Ha Szabó Lőrinc befelé forduló egyéniség, Mécs viszont alapjában extravertált, nem önkritikus természet, aki kriti­kusait se szereti. Ehelyett valami könnyed, kegyes bohémság jel­lemzi : „ ... Nem az bohém, ki sápot, tarifát szed a bűnökből, s az erkölcsökön kívül portyáz !! — Bohém, ki karikát kergetni tud göröngy- és gondgörcsökön.

Next