Magyar Szemle 19. kötet (1933. 9-12. sz.)
Katona Jenő: Két költőarc
Szept. KATONA: KÉT KÖLTŐARC 59 hogy a gonosszal küzdve magunk is gonoszokká váljunk, nem engedi a bűn képzetét oltani a gyanútlan életálmodó lelkébe. De az ő számára ez a bűnös bölcsesség csak bölcs, de nem vidám. Lelke mélyén, mint moráltalan filozófusa, Nietzsche is, elrendeltetetten moralista és idealista. Idealista, — ismeretelméleti értelemben is, de— bármilyen kopott a szó, az etikai idealizmus értelmében is: „... Könyörögni az istennek, aki megunta örök trónját, ingatag angyaloknak, hogy le ne bukjanak, visszaszegezni hulló csillagot, mosni a felnőt, ne fogja mocsok, látni a rosszat, nincs semmi szilárd, és mégis akarni az ideált", ezek a szavak lehetnének nem csupán e verssorok címe, hanem egész művészetének „Felirata" is. Várjon lehet-e nevetni ezt a boldogtalan nagyot, aki hitetlenül is próbál tartani egy isteni és álmodott világot, amelyben minden pusztulásra vágyik? EZT A KÖLTÉSZETET, amely az élet — alapjában igen kevés — alapmotívumát, minden szenvedést szépségre cserélve, egyforma erővel ér, ami a filozófiát a költői szépség rangjára emeli, bámulatos formaművészettel zengeti föl: valami végső egyszerűség jellemzi. Ez adja meg egyszersmind belső „lírai hitelét", lélektani igazságát. Nem áttételező líra ez, mint Babitsé, akinek bizonyos értelemben folytatója, jó tanítványként fölemelve a mestert, hanem puritán közvetlenséggel, mintegy a sorssal farkasszemet néző pesszimizmussal szól érchangon felénk. Ez a puritánság, amely a világirodalom annyi remekét, Shakespearet, Baudelairet, Villont, Goethét tolmácsoló formaművészet tudatos puritánizmusa, a stílrealizmus becsületességét bizonyítja minden szóval. Pedig milyen stílromantikus tudna lenni, milyen erős, kínzó, eredeti fantáziája van! (Új lakásban.) Hatalmas érzéki erővel Hugó Viktori képeket vizionáló (Tenger) és logikailag túlfinomodott, legritkább lélektani fantázia egyaránt (Két sárga lány.) Ez a költő sohasem idomul, pózol, szónokol kacéran, sem életében nincs póz, még kevésbbé művének gyökerén, hanem teljesen magába zárkózva, egy egyéniség végső kibomlását, de egyszersmind végső leegyszerűsödését adja. Valóban a Mensch werde wesentlich! minden emberi akarás egyik legmélyebb értelmét rejtő erkölcsi és egyben esztétikai imperatívusát ki valósította meg szebben modern líránkban? MÉCS LÁSZLÓ pszichéjének alapvonása a közlékeny impresszionista tulajdonság. Ha Szabó Lőrinc befelé forduló egyéniség, Mécs viszont alapjában extravertált, nem önkritikus természet, aki kritikusait se szereti. Ehelyett valami könnyed, kegyes bohémság jellemzi : „ ... Nem az bohém, ki sápot, tarifát szed a bűnökből, s az erkölcsökön kívül portyáz !! — Bohém, ki karikát kergetni tud göröngy- és gondgörcsökön.