Magyar Szemle, 2019 (28. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - ESSZÉ - Gróh Gáspár: Szekfü Gyula vitái - Beszélgetés Monostori Imrével
24 MAGYAR SZEMLE, 2019. 7-8. SZÁM Szekfű Gyula nem volt képes megnyugtatóan szembenézni, s különösen nem volt képes az új hatalomnak ellenállni. Félt a gyökeresen megváltozott valóságtól: egy csapásra megszűnt az őt körülvevő védőburok. S ezt újra ki akarta alakítani, meg akarta szerezni. Ez nem ment másként, mint hogy be kellett hódolnia. És Szekfű ezt az utat választotta a kiszámíthatatlan, veszélyekkel teli másikkal szemben.A politikai félelem mellé a súlyosbodó betegségétől való félelem járult. Régebbi tisztelői közül sokan megrökönyödtek, nemigen találkozott megértéssel.) Szomorú történet ez: egy nagy szellem hanyatlástörténete és erkölcsi süllyedése. S mindez nagyon sokáig, tíz esztendeig tartott. S habár beleillesztette a már moszkvai követként írt, s Budapesten 1947 végén kiadott könyvébe a Forradalom után című terjedelmes esszéjébe a „Valahol utat vesztettünk" szövegét mint első fejezetet, magának a kötetnek a gondolatvilága már egészen másról szól: némi malíciával azt is mondhatnánk, hogy „valahol" Szekfű Gyula is utat vesztett, csak éppen 1945 után. És sajnos végleg és teljesen. Emberi és tudós mivoltában egyaránt. (Talán csak az 1952-ben megjelent Az öreg Kossuth szép nagyesszéje a kivétel tudományos és morális elkopásának folyamatában.) Több évtizedes eszménye arról, hogy Magyarország biztonságos sorsa csak birodalmi keretek közöttlett légyen az a Szent István-i Magyarország, majd a Habsburg Birodalom) képzelhető el, most is él, s az új világban csak a szovjet birodalom jöhet szóba mint lehetséges megvédő hatalom. Meggyőződése - s e tekintetben megmaradt a régi „reálpolitikusnak"-, hogy a betagozódás a szovjet érdekszférába elkerülhetetlen. Ennélfogva - hirdeti nem is rejtetten, sőt, több újságcikkében is - meg kell tennünk a teljes behódolást. A Forradalom után című könyve ennek az életérzésnek és külpolitikai helyzetnek megfelelően - a sok helyütt tiszta vonalvezetésű és jogosnak mondható magyar önkritika megtétele közben és után - dicsőítőjévé válik a létező szovjet világnak, bűnbánásra szólít fel, s azt javasolja, hogy örömmel fogadjuk el a szovjet fennhatóságot, s a nyugati demokrácia helyett teremtsük meg mi is a „keleti", azaz a szovjet demokráciát! Miközben tudja és néha bizalmasan ki is fecsegi, hogy ez a szovjet világ Magyarországon olyan, mint a török hódoltság volt, s csak akkor fog megszűnni, ha a birodalom összeomlik. Ebben viszont nem tévedett Szekfű Gyula. G. G.: Munkája során minden kutató valamiféle személyes kapcsolatba is kerül „tárgyával". Milyen embernek ismerte meg Szekfű Gyulát? M. I.: Szekfű-kutatásaim legszínesebb része e bonyolult személyiség, lelki alkat meghatározó jegyeinek föltérképezése volt. Ebben a munkafázisban elsősorban a levelezések és a kortársi visszaemlékezések segítettek sokat. Induljunk ki a magánélet tényeiből. Abból például, hogy Székesfehérváron a cisztereknél, majd az Eötvös Collegiumban kapott alapos szakmai képzést és lelki-világnézeti indíttatást, majd - pártfogói jóvoltából - egészen fiatalon, 1907-ben hosszú időre a Monarchia központi levéltárába, Bécsbe került. E városban talált rá a kétgyerekes osztrák zsidó kávéháztulajdonos özvegyre, későbbi feleségére, akit 1925-ben magával hozott Budapestre. („Tónika" - Antonia Amtmann - azonban sosem tanult meg rendesen magyarul.) Bár a bécsi élet frivolságai vonzották Szekfűt, valójában mindig magányos ember maradt. Nem vetette meg a jó bort