Magyar Szemle, 2019 (28. évfolyam, 1-12. szám)

2019 / 9-10. szám - ESSZÉ - Gróh Gáspár: Az elsodort falu - mint háborús regény

GRÓH GÁSPÁR: AZ ELSODORT FALU - MINT HÁBORÚS REGÉNY 59 általánosabb oldala. A másik egyszerűbb­ háború idején a béke a lövészárkok borzalmaitól való megszabadulás. A mindennapos életveszély és parancsra gyil­kolás, temetetlen holtak hullaszaga, a sebesültek jajgatása, az éhezés, a tetvek, a mocsok, minden nagy és kisebb kínlódás vége. Ezt a békevágyat Szabó Dezső a háború végnapjaiban mint közakaratot fogalmazta meg, s az orosz fronton be­ütött béke apoteózisát sajátos naturalizmussal, de messianisztikus rajongással áb­rázolja. A néhány órával korábban egymás életére törő katonákból a béke hírére elemi erővel tör ki a békeösztön, ami valószínűleg éppen olyan meghatározója az emberi természetnek, mint az agresszió, csak ritkábban mutatkozik meg. Ízelítőül álljon itt Szabó Dezső békeódájának néhány zárómondata: „Az ég barázdáin gaz­dag vetés csillogott, s az éj mozdulatlan ölelésében nyugodt volt minden. Kemény hideg volt, s János mégis úgy érezte, mintha forró csókok forgataga menne át a levegőn. Éjszaka volt, de mintha nagy világosság közeledett volna, tél volt, de mintha a dermedt dolgok mögött megmozdult volna valami." Az orosz front harcainak megszűnte azonban még nem jelent békét. Nemcsak az I. világháború történetét tekintve. A háború nem fejeződik be a későbbiekben sem azzal, hogy már nem dörögnek a fegyverek. Az, ahogyan az emberi és anya­gi erőforrások kimerültek, a továbbiakban is hat. Nemcsak a területének kéthar­madát, magyar nemzetiségű lakosságának harmadát elvesztő magyarság sorsába épül bele, hanem minden egyes lakójának személyes sorsába, idegrendszerébe, pszichikumába és erkölcsébe. Utóbbiba már csak azzal is, hogy megmutatja a jel­lemek teherbíró képességét is. Szabó Dezső regényalakjainak egysíkú, polarizált lénye nemcsak Jókai-örökség, hanem a kritikus pillanatok próbatételében meg­mutatkozó végletek meglátása: hőseiben szélsőséges formában mutatkozik meg a jó és a rossz - többnyire azonban a rossz, mert e kiélezett helyzetben a gyönge­­ségből is bűn lesz. Szabó Dezső igazi túlfeszített lényeglátó (nélküle talán Bibó István sem jutott volna e kifejezés megalkotásához). A frontok embertípusait leírva úgy gondolja, hogy a háború kivételes helyzetei mintegy kiszabadítják az emberekből a bennük rejlő, máskor meg nem mutatkozó hajlamokat, képességeket. Igazát bizonyítja, hogy vele is pontosan ez történik. A korábban, sőt még a háború kezdetekor is csak keresgélt útját ő is ezekben az években találja meg. Ekkor jut a tehetetlen intellektualizmustól társadalmi küldetéstudata cselekvő kifejezéséig. Rá is jellem­ző, amit egy lövészárok-bölcselőre Böjthe Jánossal olvastat rá: „az intelligens em­berek rajongása mindig erősebb, vérbe épülőbb és vakabb, mert azt hiszik, hogy az látó szemük bölcsessége, helyesebben, hogy a világ látja önmagát a szemükben s ők csak szavakká foglalják e látás eredményét". A maga módján ez is vallomás. Intellektuális síkon, igazi filozopter módjára ő maga már háború előtt is szembekerült azzal a későbbiekben kiéleződött kér­déssel, amit a liberális emberkép többségi pozícióba kerülése jelentett. Az indi­vidualizmus alkonya címmel megjelent 1912-es esszéjében foglalta össze a maga alapvetését - ez az írás elméleti előképe Az elsodort falu antropológiájának. A tömérdek esendő, semmibe hulló figura valamiképp mind a maga egyéni útját keresi, személyiségének, önmegvalósító akaratának keres alkalmas utat. És vala­mennyi megroppan, szétesik, szertehull, az önmegvalósítás tragédiákba torkol­

Next