Magyar Szemle, 2019 (28. évfolyam, 1-12. szám)

2019 / 11-12. szám - ESSZÉ - Jobbágyi Gábor: Ők és mi. Győztesek és vesztesek

92 MAGYAR SZEMLE, 2019.11-12. SZÁM Ekkor, 1946 őszén jelentkezett Jobbágyi Gábor, hogy pár hónap múlva vi­lágra szeretne jönni. Erősen megoszlottak a vélemények, az orvosok - anyám életveszélyes állapotára figyelemmel - egyértelműen ellenem szóltak. Anyám inkább mellettem állt, megerősítette őt a mélyen hívő Verebély nagymama. A vita eldőlt. Anyám a kijelölt beavatkozás előtti napon határozott nemet mondott, így 1947. április 10-én megszülettem. Hozzátenném, hogy anyám 81 éves korában halt meg, és én még most is élek. Az életvédő szemlélet szerint úgynevezett „4. fokozatú abortusztúlélő" vagyok az ötfokozatú skálán, ami azt jelenti, hogy a magzat élete felett az utolsó pillanatig vitatkoznak, s ezt a mag­zat érzékeli, s ez kihat további életére. Lehetséges, hogy tudományos pályámon ez vonzott - öntudatlanul - az életvédelem jogi kérdéseihez. Abban az időben jöttem világra, amikor apámat elbocsátották a Nemzeti Bankból. Ezután 6 évig munkanélküli volt. Helyesebben néha 1-1 hónapra fel­vették valahová, mivel jó szakember volt, de nyilván az elvtársak utánaszóltak, s ekkor rögtön elbocsátották. Apám soha nem szólt arról, miért bocsátották el a Bankból. Sokkal később hallottam a Nemzeti Bank-perről; itt 9 embert ítéltek súlyos börtönbüntetésre, köztük Jankovics Marcell édesapját, aki azonos beosz­tásban volt apámmal, és csak 1956-ban szabadult súlyos betegen, s két év múlva meghalt. Ha apám marad, 1947 után hasonló sors jutott volna neki. Elbocsátásá­nak valószínű oka lehetett, amit Ordass Lajos evangélikus püspök írt emlékirata­iban: itt köszönetet mond név szerint apámnak, hogy segített hozzájutni egyhá­zának a bankban lévő számlán tartott pénzéhez. Hozzátenném, hogy ez teljesen törvényes volt, de nyilván a bank átalakuló vezetésének tetszését az akció nem nyerte el. A börtönbüntetésre ítéltek között is volt olyan, akinek megbocsátot­tak; valaki, akit rehabilitáltak, visszavettek, főosztályvezető, s egyetemi tanár lett, s példa arra, hogy célszerűbb volt a „győztesek" közé tartozni. Még egy adat apám egyéniségéről. Hatalmas sporttehetség volt, még ifjúsá­giként sorra nyerte a felnőtt versenyeket a MAC teniszezőjeként. Az országos bajnokságon bejutott az elődöntőbe, ahol ifj. Horthy Miklós volt az ellenfele. A meccs előtt odament hozzá egy fiatalember és megsúgta: itt van a kormányzó úr is, és nagyon örülne, ha nyerne a fia. Ezután apám 5:0-s vezetés után 7:5-re elvesztette az első szettet, majd a másodikat is 5:0-s vezetés után 7:5-re. Haza­ment, s nem vett többé a kezébe teniszütőt. Majd a gyeplabdával próbálkozott, itt hamar magyar válogatott lett, de egy szerencsétlen sportbaleset után korán abbahagyta a sportolást. Anyám sem tudott elhelyezkedni, így fogalmam sem volt, miből éltünk hatan, hat évig. Volt nagyanyám 120 forintos nyugdíja, az egész család vadul szőtte a sálat, s apám eladogatta porcelángyűjteményét, mely érdekes módon nem keltette fel a szovjet katonák érdeklődését. Napi étkezésünkben váltogatta egymást a grízes tészta az üres sárgaborsó főzelékkel. Néha rántott leves szí­nesítette a menüt. Néhány élményem ebből az időszakból. Szüleim minden hajnalban az ab­lakban figyelték, hogy megáll-e házunk előtt a fekete ÁVH-s autó a kitelepítési határozattal. Egyszer jött, albérlőnk lelkesen berohant: „itt vannak magukért az ÁVH-sok, gyorsan írassanak rám mindent". Nyilván csalódott, mert a fekete

Next