Magyar Szemle, 2019 (28. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1-2. szám - KÖRKÉP - Miskolczy Ambrus Erdély és lakói Auguste de Gerando szemével
KÖRKÉP A jobbágyfelszabadítás előfeltétele, hogy miként húzzák meg a nemesi és az úrbéres paraszti földek között a határt. A földesúri föld ugyanis a földesúr, a paraszti föld pedig a paraszt magántulajdonába megy át. Erdélyben nem került sor olyan úrbéri rendezésre, mint Magyarországon. Ugyan 1819-20-ban összeírták az úrbéres földeket, de a parasztok az adóemeléstől tartva kevesebbet vallottak be. Ezért a liberálisok a status quo alapján akarták meghúzni a határt. Wesselényi baljós előérzetei valóra váltak. Erdély a reformellenzéket kiszorítani akaró újkonzervatív ellentámadás bázisa lett. Jósika Samu kancellár 1847-ben olyan úrbéri törvényt vitt át a diétán, amelynek értelmében a hamis összeírás alapján húzzák meg a határt, a parasztok pedig igaerejük arányában osztják fel az úrbéresnek minősített földeket. A románok és a román paraszti érdekeket képviselő értelmiségiek számára ez földfosztás, társadalmi katasztrófa lett volna. A magyar liberálisok is tiltakoztak. Az 1848-as kolozsvári diétán a status quót vették alapul a jobbágyfelszabadítást kimondó törvényben. A polgárháborút viszont sokan a méltányos - liberálisok által javasolt - úrbéri rendezés elmaradásának tulajdonították. De Gerando mégis okkal lehetett derűlátó. 1848 legelején a brassói román sajtó is a magyar liberálisok mellé állt, míg korábban tartózkodó álláspontot foglalt el. A francia utazó műve kiadásában ezt a sajtót el is marasztalta, később helyesbített. Viszont nem érzékelte azt, hogy a magyar nyelv hivatalossá tételét célzó törekvések nyomán milyen nemzeti szenvedélyek lobbantak fel, a publicisztika terén kitört az úgynevezett nyelvharc. Ennek egyetlen halálos áldozata a balázsfalvi görög katolikus líceum teológiatanára, Iosif Pop, aki öngyilkosságba menekült, miután - éppen a nyelvkérdésben - a püspök és a radikális nemzeti tanárok között kirobbant a politikai harc, és a kormányhatóságok vizsgálatot indítottak. Amikor de Gerando Balázsfalván járt, éppen Pop, ez „a csupa szív és csupa ész" ifjú, aki franciául, olaszul, németül, latinul, magyarul, románul és törökül egyaránt beszélt, mutatta meg az intézményt, amely a román szellemi élet egyik központja volt, az erdélyi román nacionalizmus bölcsője. Az utazó be is járta „a tanulószobákat és osztálytermeket, miközben füleltem az édesen pergő oláh nyelvre, melyet a velencei olaszhoz hasonlóan kellemes hangzásúnak érzek. Meglepett, hogy a diákok közül többnek mennyi intelligenciát tükröz az arca." Ezek közül aztán sokan éppen a magyar forradalom ellen harcoltak. Ha az elmúlt évszázad történetírására és a történelem instrumentalizálási gyakorlatára tekintünk, de Gerando művét úgy is olvashatjuk, mint emberek és nemzetek rehabilitálását. 1848 óta nincs ember és embercsoport, akit ne ért volna valami sérelem, ne sújtotta volna bűn, az eredendő bűnön kívül. A legkeményebben az arisztokráciával jártak el. Kolozsvárt, a hajdani Biasini szálloda bejáratánál egy angol és román nyelvű réztáblát helyeztek el, mely azt hirdeti, hogy a magyar arisztokrácia 40 000 románt gyilkolt le. Ez nonszensz. A negyvenezres réztábla a román történetírás szégyene. Célja egyértelmű: magyarellenes szimbolikus terror gyakorlása. A bejárat másik oldalán ugyanis egy másik emléktábla jelzi, hogy 1849-ben itt szállt meg Petőfi Sándor, és a kolozsvári magyarok a március 15-i forradalmat itt ünnepelték. Az érthető, hogy forradalom után az erdélyiek az uralkodóhoz intézett beadványaikban „a magyar terrorizmus" áldozataként 40 000 főt panaszoltak föl, hogy kárpótlásban részesüljenek, és nemzeti törekvéseik hitelét is kiemeljék. Körültekintő hivatalos vizsgálat szerint