Magyar Szemle, 2019 (28. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11-12. szám - ESSZÉ - Miskolczy Ambrus: Magyarok és románok a sors útjain - a közös történelemkönyv felé?
14 MAGYAR SZEMLE, 2019.11-12. SZÁM ágban az elitek a maguk önképében kívülről jött hódítók. A polgári világban már lehetőleg őshonosok, vagy hamarább jöttek, mint a másik fél. Például a románok római hódítókként megelőzték a magyarokat, a szászokat sokáig nem tudták, mert ők a 17. században már a dákoktól való származást is vallották. A nemzeti törekvések legitimációjában megjelent az etnikai számháború, a társadalmi és a faji fölényre való hivatkozás. Magyar-román viszonylatban ez úgy nézett ki, hogy a 19. század derekán a román nemzeti propaganda 9-10 millió románról beszélt és 2-3 millió magyarról, a magyar nemességet pedig egyszerűen korcsnak, románokat is elkorcsosító korcsnak minősítették. A magyar fél ezzel szemben 5-6 millió magyarral számolt, és a nem magyar lakosság zömének is politikai lojalitását hangoztatta. Az 1848-49-es erdélyi magyar-román polgárháború méltán nevezhető a két nemzet vér- vagy tűzkeresztségének. A véres számháború ma is tart. A erdélyi románok 1849-50-ben az uralkodóhoz intézett beadványaikban „a magyar terrorizmus" áldozataként 40 000 főt panaszoltak föl, hogy kárpótlásban részesüljenek és törekvéseik hitelét is kiemeljék, miközben - körültekintő hivatalos vizsgálat szerint - 5400 román vesztette életét, és mintegy 18 ezerre becsülhető az egész erdélyi rendkívüli emberveszteség. Az egyik román kortárs - Iosif Sterca Vulutiu aztán az 1890-es években a 40 000 román áldozat mellett 100 000 magyarról írt. A magyarok irodalmi szintre is emelték azokat a tömeggyilkosságokat, amelyeket a románok az egyéni kivégzésekre való válaszként mentegettek, ha éppen nem hasonlóval fenyegetőztek. Mindez jelzi, hogy a fizikai pusztulásnál és pusztításnál jóval súlyosabb következményekkel jártak a lelki károsodások. Szenvedély és érdek viszonya - jobb szó híján - dialektikus. Az 1990-es években okos vagy oktalan politikai számításból Kolozsváron, a hajdani Biasini szálloda bejáratánál olyan angol és román nyelvű réztáblát helyeztek el, mely azt hirdeti, hogy a magyar arisztokrácia 40 000 románt gyilkolt le. Ez a tábla a román történetírás szégyene. Célja egyértelmű: a magyarellenes szimbolikus terror gyakorlása. A bejárat másik oldalán ugyanis egy másik emléktábla jelzi, hogy 1849- ben itt szállt meg Petőfi Sándor, és a kolozsvári magyarok a március 15-i forradalmat itt ünnepelték. A tragédiákból így lett komédia. Mert ki tagadná, hogy a Népek tavasza tragédiához vezetett. „A románok és magyarok 1848-ban, egymás ellen harcolva, egyazon téves elvből indultak ki, és egyazon szolgaságba estek" - írta 1851 táján Nicolae Balcescu. Ő, aki hol Ausztria keretében, hol Magyarországgal kialakítandó konföderáció keretében szerette volna a román nemzeti célokat megvalósítani. Amikor 1849 júliusában sikerült Kossuthot rávenni, hogy olyan szerződést írjanak alá, amely Magyarország területi integritását és azon belül a román nemzeti fejlődést egyszerre biztosította, ez volt az első államirat, amelyben a Románia szó szerepelt. És miután ugyanez a Balcescu 1850-ben etnikai határok megvonásával tervezett dunai konföderációt, nem sokkal - Mihály vitéz vajda sorsát bemutató könyvében - elfogadta Erdély önállóságát: „Az erdélyi románok nem értették meg [...] 1848-ban [...] nem gondolták meg, hogy nem is igazságos, nem is hasznos, nem is lehetséges megtisztítani Erdélyországot az összes idegenektől, akik csaknem egyharmadát teszik ki lakosságának; elfelejtet