Magyar Szemle 29. kötet (1937. 1-4. sz.)
Ferdinandy Mihály és Istványi Géza: Az Egyetemes Történet új kötetei
3 334 MAGYAR SZEMLE 1937 emlékezetét, Európa mítoszát, amit a világ örökké őrizni fog, mint ahogy Európa is őrizte a hellén-latin, a klasszikus hagyományt. A világ — és elsősorban az öreg Európa — abban a momentumban van tehát, amikor először válik majd lehetővé a szó igazi értelmében vett „Világtörténelem" megírása, amely már nem atomizált nemzeti történetek egymásmelletisége, nem is Európa egy bizonyos szempontú története lesz, amelybe az idegen földrészek csak az Európával történt érintkezésük jogán szólanak bele, hanem az egész Föld története. Nyugszik ez a gondolat azon a felismerésen, hogy az Ember ősi szinten egylényegű, tehát szellemének története annak minden fokszerűsége mellett is embervoltának közös nevezőjére hozható, „az Úr színe előtt" nincsenek „magas- és alacsonyrendű fajok", csak öntörvényű kultúrák, de ezek sem absztraktul elzárkózó külön naprendszerek, hanem egyetlen csillagrendszer tagjai, amelyek különböző távolságban elrendezkedve keringenek egy ismeretlen középpont körül. A lényeg ugyanis mindig titok és csak a dolgok köpenye érinthető : ők maguk nem. Váczy Péter középkori történetének tanulmányozása közben ilyen és ehhez hasonló problémák mellett, megvalljuk, nemcsak a középkor problematikája izgatott, hanem magának a történetírásnak, vagy még személyesebben fogalmazva a szót: a történésznek szándéka, viselkedése, magatartása anyagával, helyesen: művével szemben. Mert egy nagy szintézis már többé nem anyag; ezen a fokon mindaz, amit a történész egykor megtanult, már személyes élménnyé kellett váljék; ez már nem tudomány, hanem sokkal inkább az epika egy bizonyos neme. A történész itt a múlt kinyilatkoztató váteszévé nemesül. Mit akarhat tehát a történész? Mi az a két gesztus, amellyel egyrészt a múlt, másrészt a jelen felé fordul? A középkor története, mint minden életfolyamat, ezernyi szinten folyt le és ezernyi jellegű volt. A történésznek tehát az a legelső törekvése, hogy ebben az óriási káoszban rendet teremtsen, hogy azokat a történéseket, amelyek szintézisének fontosak, kiemelje tudásának napfényére abból a gomolygó ködből, amit évszázadok távolsága és a világérzés ellentettsége vont köréjük. Egészen tágan véve: minden történet, mert minden megtörtént. A kiválasztásban vannak ugyan általános szempontok is, — amilyen a formálisan jellemző kiemelése, — természetes szempontok is, — mégis a történész saját ítéletére van bízva, mit tart jellemzőnek. A cél a múlttal szemben bizonyára egy a múlttal adaequat kép megfestése ; szükséges tehát, hogy a történész, ki nagyformátumú korokhoz nyúl, maga is nagyformátumú szemlélő legyen. A témáinkhoz föl kell nőnünk, hogy beláthassuk egész nagyságukat. A szintetikus történeti műben csaknem olyan fontos a szemlélő egyéniség, mint a kor, amely a szemléletnek tárgya. A másik gesztus a mának szól. Nem elsősorban a közönségnek. A történész távol van a tömegtől, éppen a distanciák hűs korlátai jellemzőek magatartására. A másik gesztus annak a történeti pillanatnak szól, amelyben a mű megszületett. Herodotos műve még majdnem mese volt, Thuküdideszé és Tacitusé kortörténet: az egyik a lezüllő mítoszokat rögzítette meg.