Magyar Szemle 29. kötet (1937. 1-4. sz.)

Ferdinandy Mihály és Istványi Géza: Az Egyetemes Történet új kötetei

3 334 MAGYAR SZEMLE 1937 emlékezetét, Európa mítoszát, amit a világ örökké őrizni fog, mint ahogy Európa is őrizte a hellén-latin, a klasszikus hagyományt. A világ — és elsősorban az öreg Európa — abban a momentum­ban van tehát, amikor először válik majd lehetővé a szó igazi értel­mében vett „Világtörténelem" megírása, amely már nem atomizált nemzeti történetek egymásmelletisége, nem is Európa egy bizonyos szempontú története lesz, amelybe az idegen földrészek csak az Euró­pával történt érintkezésük jogán szólanak bele, hanem az egész Föld története. Nyugszik ez a gondolat azon a felismerésen, hogy az Ember ősi szinten egylényegű, tehát szellemének története annak minden fokszerűsége mellett is embervoltának közös nevezőjére hozható, „az Úr színe előtt" nincsenek „magas- és alacsonyrendű fajok", csak öntörvényű kultúrák, de ezek sem absztraktul elzárkózó külön nap­rendszerek, hanem egyetlen csillagrendszer tagjai, amelyek különböző távolságban elrendezkedve keringenek egy ismeretlen középpont körül. A lényeg ugyanis mindig titok és csak a dolgok köpenye érint­hető : ők maguk nem. Váczy Péter középkori történetének tanulmányozása közben ilyen és ehhez hasonló problémák mellett, megvalljuk, nemcsak a középkor problematikája izgatott, hanem magának a történetírásnak, vagy még személyesebben fogalmazva a szót: a történésznek szándéka, viselkedése,­­ magatartása anyagával, helyesen: művével szemben. Mert egy nagy szintézis már többé nem anyag; ezen a fokon mindaz, amit a tör­ténész egykor megtanult, már személyes élménnyé kellett váljék; ez már nem tudomány, hanem sokkal inkább az epika egy bizonyos neme. A történész itt a múlt kinyilatkoztató váteszévé nemesül. Mit akarhat tehát a történész? Mi az a két gesztus, amellyel egy­részt a múlt, másrészt a jelen felé fordul? A középkor története, mint minden életfolyamat, ezernyi szinten folyt le és ezernyi jellegű volt. A történésznek tehát az a legelső törek­vése, hogy ebben az óriási káoszban rendet teremtsen, hogy azokat a történéseket, amelyek szintézisének fontosak, kiemelje tudásának napfényére abból a gomolygó ködből, amit évszázadok távolsága és a világérzés ellentettsége vont köréjük. Egészen tágan véve: minden történet, mert minden megtörtént. A kiválasztásban vannak ugyan általános szempontok is, — amilyen a formálisan jellemző kiemelése, — természetes szempontok is, — mégis a történész saját ítéletére van bízva, mit tart jellemzőnek. A cél a múlttal szemben bizonyára egy a múlttal adaequat kép megfestése ; szükséges tehát, hogy a történész, ki nagyformátumú korokhoz nyúl, maga is nagyformátumú szemlélő legyen. A témáinkhoz föl kell nőnünk, hogy beláthassuk egész nagy­ságukat. A szintetikus történeti műben csaknem olyan fontos a szem­lélő egyéniség, mint a kor, amely a szemléletnek tárgya. A másik gesztus a mának szól. Nem elsősorban a közönségnek. A történész távol van a tömegtől, éppen a distanciák hűs korlátai jellemzőek magatartására. A másik gesztus annak a történeti pillanat­nak szól, amelyben a mű megszületett. Herodotos műve még majdnem mese volt, Thuküdideszé és Tacitusé kortörténet: az egyik a lezüllő mítoszokat rögzítette meg.

Next