Magyar Szemle 29. kötet (1937. 1-4. sz.)
Ferdinandy Mihály és Istványi Géza: Az Egyetemes Történet új kötetei
Ápr. FERDINÁNDY, ISTVÁNYI: EGYETEMES TÖRTÉNET 335 egy a naivtól éppen elforduló fázisban, a másik kettő pedig a korral, melyben éltek, sőt a maguk személyes élményével számoltak le akkor, amikor igyekeztek az objektivitás vértezetében — sine ira et studio — szembenézni vele. Ugyanilyen leszámoló jellegű művek ma is születnek : a kor szembenéz önmagával és ítél. Váczy Péter a középkorral nézett szembe, egy ősrégi korral és célzata egészen más volt. Ily messzi időkkel szemben az objektivitás már a távolság folyománya ; ítéletre, kortörténeti értelemben, szükség nincs : a középkort már nem kell gyűlölni vagy szeretni, a középkort csak fölidézni kell már és éppen ennek a fölidézésnek a módjában van az a modern attitűd, amely csak ma lehetséges így; egy emberöltő előtt más volt és száz év múlva meg újra más lesz. A történeti igazság sokarcú tündér. Még nem olyan régen „sötét középkorról" beszéltünk, démoninak és kietlennek láttuk ezt a kort — és bizonyára igazunk volt a XIX. századvégi vagy a XVIII. századvégi ember szempontjából, mert a középkorinak nevezett évszázadokban valóban élt egy a fenti korokra barbárul ható, férfias és érdes magatartás, az életformának bizonyos szempontú primitivitása és az életérzésnek egy olyan mágikus kötött jellege, amelyről apáink évszázadának fogalma sem volt. Csak a romantika és utána — egészen más indítóokok alapján — a mi korunk tudott a középkorral ú. n. „korszimpátiákat" találni, tehát meglátni benne éppen azt, ami örökemberi, és azt, ami „középkori": tehát a rómaiság és barbárság keresztségszentelte házasságából kibontakozó Európát, egy előbb egyházipatrimoniális (rex, quasi sacerdos), később hűbéri-arisztokratikus életformát, végre pedig az élet és kultúrformák nagyarányú alászállását és atomizálódását — tehát individuális kultúrák létrejöttét —, ami már az újkor előhangja volt. Váczy vállalkozása egy láncszem abban a hatalmas folyamatban, amely a középkort mint szimpátiás jelenséget akarja megérteni. Ebben az értelemben jelent gesztust a kor felé, amelyben született; jellemző arra a történeti momentumra, amelyben létrejött. Ha e korszimpátiák alapján közelítjük meg Váczy középkorát és tekintetbe vesszük azt, amit a világtörténelemről általánosságban megállapíthatni véltünk, akkor a könyv olvasása kapcsán, a maguktól adódó részletproblémák fölött, ez az első kérdés fog kidomborodni. Mi a középkor? Itt szembenállunk megint azon súlyos problémák egyikével, amelyekről általában azt hisszük, hogy messzi mögöttünk vannak. Ha időben vizsgáljuk a középkor kiterjedését, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs sem eleje, sem vége. Váczy három könyvre osztja föl művét: a „Haldokló antik — antik középkor" korszakára, amelyben a „Nagy invázió" a Népvándorláskor rázúdul az antik kultúrára, s amelynek ekkor bekövetkező állandó módosulása végre is „Az antik kultúrközösség felbomlását" eredményezi — bizonyára ez a rész a könyvnek legragyogóbban megírt fejezete — ; a második a sajátképpeni „középkor", „Nagy Gergely kora" tehát, amelyben a kísérletek az antik lelkiség fenntartására abbamaradnak, amelyben egy új, érdes világérzés jött létre, a „scienter nescius et sapienter indoctus"