Magyar Szemle 43. kötet (1942. 7-12. sz.)
Joó Tibor: Szekfű Gyula új könyve
ezt hangoztatni eretnekség számba ment, tisztában volt ilyen hatásával, de őszintén érezte is az ebből fakadó felelősséget. Ma az a felfogás uralkodik, hogy a tudománynak ki kell szolgálnia bizonyos rajta kívüli célokat. Holott a viszony egészen más. Az elméleti megismerés valóban segítője az élet gyakorlatának. Ám csak akkor, ha nem mond le a maga öncélúságáról, az igazság tárgyias, elfogulatlan és minden mellékcéltól szabad kutatásáról. Hogyan segíthetné az életet, hogyan emelne világító fáklyát elé — mert nyilván ezzel segítheti, — ha ámítja és csalja önmagát s ezzel félrevezeti az életet? Szekfű Gyula, aki először merte ismét művelni a történetpolitika sokáig megvetett műfaját, lelkiismereti komolysággal tudta — és ezt a tudását erkölcsi irányelvül tűzte működése elé, — hogy a történelem és a politika közt nem az a viszony, hogy a napi politikai érdekek, célok, szempontok szemüvegén át nézzük és formáljuk történelemmé a múltat, hanem az, hogy a múlt ismeretének, a történelemnek a világosságánál nézzük a jelen problémáit és jelenségeit, hogy így a jövőt nagyobb öntudatossággal és biztonsággal alakíthassuk. Mert minden politikai bölcsességnek alapja az a történelmi belátás, hogy a múlt, a jelen és a jövő megszakíthatatlanul összefüggő egységes folyamat. Ha valaki megkérdezi egyszer a késő jövőben, ki volt Szekfű Gyula, milyen volt gondolkodása, érzülete, jelleme, egész személyisége, milyen ideák vezették, milyen indulatok hajtották, egyszóval ki volt az a férfiú, aki vezetője volt egy nemzet jobbjainak egyik legválságosabb korszakában, akkor új könyve előszavából e mondatokat kell elolvasnia: „Nem nevezhetem sem könyvemet, sem a benne megrajzolt gondolatmeneteket aktuálisnak. Egy ember tűnődései ezek nemzete súlyos problémáin, melyeknek ma lehetséges vagy szükséges megoldásával nem is foglalkozik a szerző. Nem tesz javaslatot, olvasóitól semmiféle magatartást nem követel. Bármennyire benne él is a mában, hinni szeretné, hogy a levegő, melyet e könyvbe hozott s onnan az olvasók felé árad, nincs alávetve egyetlen ma behatásainak sem, hanem magyar történeti levegő, mely változatlan tisztaságban táplálta és éltette az elmúlt magyar századokat. Hogy fog-e éltetni minket is, erre nem válaszolhat a szerző, aki nem jövendőmondó, hanem a múlt magyarázója." És mégis : ha a megoldásokkal nem is foglalkozik, ha javaslatot nem is tesz és semmiféle magatartást nem ír elő, e tanulmányokból világosan kibontakozik a megoldások és javaslatok egyetlen lehető iránya és a magatartás egyetlen kötelező formája. Mindaz, amit belőlük megtanulunk, annak az igazságnak a belátására kényszerít, amit a histórikus — aki nem jövendőmondó — így fejez ki: „Az a nép, mely megmarad a történet levegőjében, azaz hű önmagához, végül megéri a beteljesülést." Nem jövendőmondó. A múlt magyarázója. De talán nem fordulna a múlt felé, ha nem fúrná egyre görcsösebb megfeszítéssel a múlt vizsgálatán edzett tekintetét a jövőbe. Nemzete holnapjába. „A mai világváltozások közt — írja 1937 júliusában — további történetünk nem nyitott könyv többé, szokatlan bátorság és önuralom kell, hogy lapjait fel merjük nyitni." (217.1.) Benne megvolt ez a bátorság és önuralom, s nem hiányzik ma sem. E könyv megjelenése nem lezárása egy munkakorszaknak, munkakörnek, még csak megpihenés sem egy állomáson, — hiszen cikkei tovább áradnak e régiek nyomdokán, tekintete változatlan éberséggel ráfeszül a múltra és jövőre, — hanem kipróbált fegyvereknek újonnan való összefogása és a további küzdelembe vetése. Ha kérdjük, mi indítja erre a tevékenységre, amely annyi könnyen elkerülhető gondot és kényelmetlenséget okoz neki, — hiszen visszavonulhatna az egyetemi professzor és kutató tudós biztonságos fellegvárába, — egyik