Magyar Szemle 44. kötet (1943. 1-6. sz.)
Cavallier József: A tízparancsolat
a szerző — akkor is a legelső és a legfontosabb kérdések közé tartozott a politikai életben is, mikor a közösségek még sokkal kevésbbé érdeklődtek a világnézeti problémák iránt, illetve mikor kevésbbé érezték magukat illetékeseknek a világnézeti kérdések eldöntésére vagy felelőseknek valamely világnézet érvényesüléséért. Bár közösség és világnézet nagyon is összetartozó fogalmak, nagyon kevés ember alakítja egyéni szellemi munka, egyéni elmélyedés által saját világnézetét, azaz a mindenségre és ebben saját helyzetére vonatkozó véleményét, hanem készen találja a közösség szellemi életében, melyhez tartozik. A közösségben uralkodó vagy leginkább érvényesülő világnézeti hatások vonzása vagy taszítása sodorja a tömegbe verődött egyéneket, ma erősebben, mint valaha és a legtöbben egészen természetesnek tartják, hogy a közösség fejével kell gondolkodniok, hogy a közösség mértékével kell mérniök, szóval, hogy világnézetüket a közösségtől kapják." ,,Ezért természetes, hogy a hatalom a lelkek feletti uralmát a vélemények és tendenciák egyezését biztosító egységes közösségi világnézettel igyekezett biztosítani. A világnézeteknek pedig lényeges eleme, sőt talán legfontosabb része az Istenben való hit vagy a hitetlenség." „Ezek után könnyen érthető, miért tekinti az államhatalom kezdettől fogva saját ügyének annak a gondolati rendszernek sorsát, amellyel az ember a világra reagál, melyben saját személyének, az emberiségnek a mindenséghez való viszonyát tisztázza és szögezi le." S most elénk mered a nagy probléma: miként eshet meg, hogy az emberek túlnyomó része inkább csinál magának halott kereszténységet vagy új bálványt, minthogy az egy igaz Istent elismerje ? Neki szolgáljon? Hogyan lehetséges, mi a nyitja annak, hogy pogányságba hajló mítoszimádat, spiritizmus, kézből való jóslás, asztrológia stb. sokkal több embert ejt meg, mint ahány legalább is csak hajlandó arra, hogy a kis katekizmus igazságain elmélkedjék? Vagy miért van jókora hívőserege az oxfordi mozgalomnak és a kereszténység alapelveit eltorzító szektariánus próbálkozásoknak? Feltehetnők a kérdést ekként is : miért borul általában homály úgy a megismerés, mint a gyakorlás tekintetében azokra a kötelező normákra, melyek minden egyes emberre egyaránt érvényesek voltak és lesznek a természet erejénél fogva s amelyek mögött az Isten akarata van? Ezeknek a normáknak összessége a természetjog objektív értelme. Amikor az Úr megszólalt: Én vagyok a te Urad, Istened..., tételes isteni joggá avatta tartalmát. Ezek az emberi jogok természetesen már az ősi kinyilatkoztatás előtt is érvényesek voltak, mint ahogy érvényesek lesznek mindaddig, amíg a Földön az utolsó ember el nem készül a halálra. Ám hány ember kerülne mostanság zavarba, hogyha történetesen el kellene mondania a tízparancsolatot? S várjon hányan tudják, hogy a természetjog nem természettudományos diszciplína? Ezért egyáltalán nem tekintjük ismételgetésnek, amikor „A tízparancsolat a közéletben" az egyes parancsok fejtegetése során vissza-visszatér a természetjog jelentőségének és értelmének hangsúlyozásához, mint kiinduló alaphoz, helyenként akkora lendülettel és plasztizitással, hogy valóban lenyűgöz meggyőző ereje. Az öreg Goethe mondotta volt Eckermannak, hogy a jót a nap minden órájában hirdetni kellene, mert a gonosszal ugyanaz történik. S tapasztalataink alapján teljesen egy nézeten vagyunk Almásy Józseffel, amidőn azt hangoztatja, hogy „nem tudtuk világosan és határozottan megfogalmazni s a tömegekkel megértetni sem 1920-ban, sem azóta, hogy mi a keresztény politika lényege. Nem tudtuk a keresztény politikát egyéb irányoktól és programmoktól tisztán és félreismerhetetlenül elhatárolni, mert nem tisztáztuk a kereszténységnek a természetjogra vonatkozó állás-