Magyar Szemle 45. kötet (1943. 7-12. sz.)

Staud Géza: Színházi mérleg

nem a múló napok pillanatnyi érdekeiben rejlik, hanem elsősorban a művé­szetben, amely egy nemzet sokkal örökebb értékeit ápolja. Aki olyan képessé­gekkel van megáldva, mint a Henschel fuvaros alakítója, az fölényesen nézhet el a percemberkék torzsalkodása fölött és ha van benne önbecsülés, nem keveredik múló ügyeikbe. A rendezés Zsindelyné Tüdős Klára kitűnően kiegyensúlyozott mun­kája volt. Érzésünk szerint ugyan túlságosan aláhúzta a darab naturalisztikus vonatkozásait s ezzel tompította időszerűségét, de ebben az elképzelésben — s ez a rendező egyéni joga — a darab minden vonatkozását művészien tisztázta. A Henschel fuvaros művészi intermezzója után ismét operettre tért át a színház. Tóth Miklós és Vándor Kálmán szövegírók és Buday Dénes zene­szerző munkája, a Tábornokné, végre meghozta azt a nagy sikert, amelyre a­­színház a Vén diófa óta áhítozott, így az igazgatóság az operetten rövidesen visszanyerte mindazt, amit év közben az irodalomra áldozott. A művészi és anyagi érdekek válaszútján tojástáncot járó színház vezetősége úgy látszik még mindig nem tudta tisztázni műsorpolitikájának vezérelveit, s ebből a bizonytalanságból igen sok zavar származik, amit egyébként a színház egyik művészi igazgatójának, Papp Jenőnek év közben történt távozása is bizo­nyított. A Madách Színház Darvas József, fiatal ú. n. népi író, első színdarabjá­val, a Szakadékkal nyitotta meg kapuit. Az értékes és jószándékú munka házi főpróbáját azonban megzavarta a második légiriadó, amely aztán a darab további sorsát is eldöntötte. Nem hozott sikert Jean de Létraz Túlvilági feleség című darabja sem. Felkai Ferenc Potemkin c. történeti színműve nem tudta olyan mértékben lekötni a közönség érdeklődését, mint múltévi darabja, a Nero, így tehát az év kissé nehézkesen indult, míg végre Moliére képzelt betege kirobbanó sikert aratott. A képzelt beteg, amelyet a Versaillesi rögtönzéssel egy estén hoztak színre, az évad folyamán több mint kétszáz előadást ért meg. Ez a körülmény igen jelentős színészetünk történetében, mert másfél évszázad óta ez az első eset, hogy Moliére ilyen nagy sikert aratott. A magyar közönség mindig tartózkodással fogadta a francia klasszikusokat s ez alól Moliére sem volt kivétel. A magyar közönség hűvös magatartása a régi francia drámairodalom­mal szemben részint a túlságosan erős német ízlésbefolyással, részint nemzeti kultúránk romantikus örökségével magyarázható. Viszont a közönségízlés ilyen terheltségével szemben az eddigi Moliére-előadások (nyilván a klasszi­kus szellemiség teljes félreértése következtében) olyan feszes csizmákba és fagyos komikumba merevítették a nagy francia vígjátékíró darabjait, hogy az ellentét Moliére és a magyar közönség között csak még inkább növekedett. A Madách Színház előadásának sikerét elsősorban az a körülmény hozta meg, hogy a rendező Pünkösti Andor Moliérenek nem annyira komoly oldalát, mint inkább bohózatos vonatkozásait domborította ki. A képzelt beteget Ibsen Rosmersholm-jának ugyancsak sikeres előadása követte. A vezető színészek, Várkonyi Zoltán és Mezey Mária elmélyedő alakítása mellett az előadás igazi értéke az együttes kifogástalan játéka volt. A Moliére- és Ibsen-előadások iránt megnyilatkozó érdeklődés arra mutatott, hogy a közönség klasszikus színházi élmények után is vágyódik. A Nemzeti Színház nem elégítette ki az utóbbi években a közönségnek ilyen irányú szükségletét, s ezért hozott sikert e két klasszikus írónak magán­színházi előadása. Úgy tűnik föl, mintha válságos időben polarizálódnék a közönség érdeklődése: csak a tisztán mulattató és az elmélyedő komoly műveket keresné. Ezért növekszik még ilyenkor a klasszikus színművek esélye, amelyet művelődési és gazdasági okokból ki lehet és ki is kell hasz­nálni.

Next