Magyar Szó, 1900. február (1. évfolyam, 1-25. szám)
1900-02-02 / 1. szám
Előfizetési ár: Egész évre • • • 28 kor. fll. Fél évre . * . , 14. Negyed évre . . .7 » “““ » Egy hónapra.« • «2 » 40 „ Egyes szám ...8 fillér. Vidéken • • • • 10. Szerkesztőség:: IV., Gránátos-utca 8. szám. ELSŐ ÉVFOLYAM. (X. szám.) Politikai napilap, Budapest, 1000. Felelős szerkesztő: Dr. PÁLYI EDE. Péntek, február 2. Mai számunk fő oldal Izaker* Apróhirdetések ára: Egy szó ....... 4 fillér. Vastagabb betűvel ... 8 fillér. Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. Kiadóhivatal: IV., Sarkantyús utcza 3. Magyar politika, Budapest, febr. 1. Saját magunk erejéből teremtődtünk. A magunk képére alkothattuk ezért magunkat. Újság mivoltunkban szabadok, függetlenek ezért lehetünk. Ámde elvek, kitűzött feladatok minket is kötnek. Vezérlő elvünk: magyarrá segítni Magyarországot. A magyar szót akarjuk diadalútján vezeted ; a magyar érmést kívánjuk minden magyar honpolgár szívében dobogtatni. Olyan feladat ez, amelyért érdemes volt megszületnünk. Érdemes volt, de szükséges is. Országunk határának körvonalait fenyegető sötétséggel árnyékolja be az ellenség. Országunk földrajzi határvonalait keresztültöri a külső és belső ellenségnek, a mi nemzetiségeinknek és az ő hátterüket támasztó külső népeknek ölelkezése. A nemzetiségi ellenségnek kettős gyűrűje ropogtatja ekkép derekunkat. Új irányzatok támadtak, új alakulások támadhatnak közéletünkben. Úgy mondják, hogy ezek a nagy Békét teremtették meg. Valószínűleg azt a békét, mely a tűz és a víz találkozásakor küzdelem végén tényleg létrejön, ha vagy a tűz elsenyved, vagy a víz megy párába át. A tilos zsarátnok már búvik a hamu pora alól, már csókolgatja éhes tüzes nyelvével a szabadelvű építmények gerendázatát, a lappangó csempésztűz fekete bűzös füstje már omolyog, már hömpölyög a politikai közélet nyilvánossága felé. Vállalkoznunk kellett e serczegő, sistergő, harapódzó tűz ideje korán elfojtására, mert Magyarhonban a magyar szó politikája csakis a régi szabadelvű párt oszlopzatán és gerendázatán épülhetett föl és építhető tovább. A „Magyar Szó“ zászlaját ezért bontottuk ki. Nagy élethalálra szóló harcz vár még a magyarságra a nemzetiségi csatatéren. Segítő erőket kell keresnünk. Ki lehetne erősebb küzdőtársunk a küzdelemben, vezérünk a győzelemre, mint királyunk , a magyar király. Törekedjünk egyesíteni a Habsburgdinasztiának és a magyar nemzetnek közös együttes érdekeit egy kérlelhetlenül sovinisztikus magyar politikába! Boldogok vagyunk, hogy ezt az elvet, ezt a kívánalmat a »Magyar Szó« zászlajára, inne! kiírhattuk. Minő látókör tárul szemeink elé! Hűséggel, a nemzeti lélek minden szívdobbanásának hevével megnyerni a dinasztiát egy abszolút magyar fajpolitika vezér szellemévé ! Ez a kívánság legyen ezentúl a magyar politika kategorikus imperativusa. Ez az elv j legyen ezentúl a magyar politika egének mindörökre világító napja. Hajh, mert hát egy világító napnak áttörő sugárira különös szüksége van ma a hazának, amikor egyébként minden világtájak felöl a sötétség fellegei tornyosulnak a régi magyar szabadelvűség térségei fölé. Ami sikere eddig is volt a magyar fajpolitikának, mindazt egyedül a társadalmi szabadelvűség uralkodó elvének köszönhette. Bármennyi előjogot követelt is magának a főúri rend, az ő parancsoló szava ellenmondás nélkül eddig nem terjedt túl a kaszinók falain. És a társadalmi megférés tiszta búzája közzé a széthúzásnak bármennyi konkolyát hintette is a papuralom elve, a klerikalizmus: az elszórt konkoly termését mindeddig gyomnak nézhette a magyar nép és gyomlálgatta is a magyar szabadelvű kormányzati rendszer. Most azonban, ha nem csalnak az előjelek, az idő sarka éles csikorgással nagy változásokra készül befordulni. Mert tévedés azt hinni, hogy csak a hatalom kezelésének személyek szerint végbemenendő cseréje éli fejlődését Igaz, a külső tünetek ma még alig mutatnak egyebet annál, hogy a kiéhezettek hét sovány esztendeje elnyelni készül a régieket, a kövérebbeknek látszókat. Valósággal azonban jól meggondolandó, hogy nagy országos változások, a közélet minden zege-zugába behatoló fölforgatási törekvések sohasem mehetnek végbe valamely általános vezető elv fonala nélkül. És ez a vezető elv az uj fordulatok számára az oligarchia és a klerikalizmus uralma akar lenni. A magyar szó, írta: Jakab Ödön, fia visszagondolok szép gyermekkoromra, Lelkemet valami érzés úgy elfogja, Egy édes-bus érzés, nem adhatok nevet: Nem nevezhető az, csak érezni lehet! A múltból, melynek már csak emléke enyém, Valami bűbájos hangok szállnak felém, Jól esek fülemnek, lelkemnek még jobban, Minden ütemökre szivem nagyot dobban. Pedig nem nőttem én gazdag palotában, Hol drága szerszámok muzsikálnak lágyan. Nőttem, ami még a szépapámról maradt: Gólyafészkes, rongyos szalmafedél alatt. Környékeztek szegény, egyszerű emberek, Kik törik a rögöt, hogy megélhessenek, S kikkel, véletlenül összetalálkozva, Holmi finnyás aztán még kezet sem fogna. De micsoda szépen csendültek a szavak, Ez egyszerű népek ha megszólaltanak; Hosszú téli estén ha ajkukra vették: A szép tündérmese százszorta szebb lett még! Mint a méz, beszedők vala olyan édes, Hasonlóan tiszta a forrás vizéhez, Bölcs keresetlenség értelemben, hangban, Idegennek nyoma sem ebben, sem abban. Mikor szavaikból szerelem sóhajtott: Elszenderült még az éber gond is rajtok; S mikor nyers indulat kitörése dörgött, Tán még a halott is összerezzent tőlök. Járok-kelek itt e rengeteg városban, Hallom a sok hangot lőni innen, onnan, Minden szó ismerős, egytől-egyig értem, S tudja isten, de nem magyar beszéd mégsem! Néhol igen fakó, néhol igen cifra, Érthető valahogy, de nem elég tiszta, Idegentől elcsent formák után szabva: Tartalma erőtlen, boszantó a hangja. Mint a nagy beteg, ha kikerül az ágyból, Úgy ki van forgatva egész alakjából; Akárhogy vizsgálom, nézem tőrül-hegyre: Nem tudom a magyart fölismerni benne! Elszorul a szivem, lelkem összeborzad, Hányom-vetem sorsát szegény magyar szónak: Meddig lesz ily szörnyen még elnyomoritva, Igazi épségét mikor kapja vissza? Talán majd idővel . . . mikor ismét épebb Nemzedék váltja fel e korcs nemzedéket. S a mikor én immár rég őszbe borultan fogok álmodozni az egykori múlton. Felcsendül akkor tán a magyar szó ismét olyan tisztán, olyan bűbájosan, mint rég. A mi most lelkemben csak a múltak álma Visszaeleveníti édes valóságra. S én áldani fogom az én istenemet, Hogy újból gyermekké formál át engemet, Csak azt a magyar szót hozza vissza nékem, Melynek dallamán telt első gyermekségem. Tiszta számítás. Irta: Tolnai Lajos, I* Távolról rokonok voltunk, mint általában az egyszerűbb falusi családok, kiket nehány darab ősi föld, egy pár nyíl szöllő s egy kis házacska, gyümölcsös kerttel, némi szánandó csekély örökséggel nagybátyáról, gyermektelen nagynénéről, egy ugyanazon helységhez köt. Ő a kereskedelmi pályára lépett, mint a melyen manap már gyorsan lehet haladni várt vagy váratlan szerencse által képviselőségig, sőt a szerint a közelebbi örvendetes esetek mutatják fel az udvari tanácsosságig a régimódi kis királyi tanácsosság helyét, mely ma már nem oly keresett czikk többé, én pedig a jogi pályán és itt is a bírói pályán próbáltam megkeresni nem valami irigyelt kenyeremet. A sors úgy akarta, hogy egy napon telepedtünk meg Szabadrét városkában. Bará