Magyar Szó, 1900. március (1. évfolyam, 26-52. szám)
1900-03-01 / 26. szám
226. szám MAGYAR SZÓ 560.000 grammot, vagyis 560 kilogrammot. Az egész év alatt pedig 365-ször ennyit, azaz 2.190.000 kilogrammot, vagyis 21.900 métermázsát. Beszéljünk kerek számban. 22 ezer métermázsa zabot igényel évente egy hadtest lóanyaga. Erre pályázott Ugron Gábor. Igen ám, de az előírás szerint csak közvetlen termelők vehetnek részt a szállítási pályázatban. Ezen is segített Ugron Gábor úr, amennyiben hozott Marosvásárhelyről egy hatósági bizonyítványt arról, hogy ő mint közvetlen termelő joggal és szállítási lehetőséggel pályázik évi 22,000 métermázsa zabnak a literálására. Csekonics gróf urat hívjuk fel ezennel tanúnak. A gróf urnak 40,000 hold legjobb, abszolút jó, mindenre jó földje van. Kérjük szépen, mondja meg a gróf úr: képes-e ő évente e 40,000 hold rendes termelési viszonyai szerint 22,000 métermázsa zabot előállítani? Ugrón Gábor ur bizonyítványt szerzett, hogy ő az ő néhány havasi holdján erre képes. A bizonyítvány hiteles volt, hatósági aláírással és pecséttel ellátva. Ugrón Gábor ur tehát megkapta a zabszállítást. (Az nem lényeges, hogy épen 22.000 mm. volt-e, vagy valamivel több-kevesebb a szállítandó mennyiség ?) Igen, de hiába volt hatósági bizonyítványa Ugron Gábor urnak az ő nagy zabszállítói tehetségéről, rabja csak nem volt. Eladta tehát a szerződését Báruch Jeremiásnak, e katholikus-pártoló izraelitának azzal a feltétellel, hogy minden szállított métermázsa zab után Ugron Gábor 20 krajcár províziót kap. Igen, de a katonai kincstár Báruch úrtól is megkövetelte, hogy „közvetlen termelő“ legyen. De hát kérem, ha csak az a baj, ezen is segítünk. Megint szereztek Báruch Jeremiás urnak is egy teljesen hiteles, hatóságilag aláírt és megpecsételt bizonyítványt. És a katonai kincstár mit tehetett ? Engedte, hogy az Ugron Gábor úr szerződése átruháztassék a Báruch Jeremiás nevű még nagyobb urra. Nem tudjuk, de nagyon könnyen elképzelhető, hogy a katonai kincstárt esetleg az is vezette a rabszállításnál Ugron Gábor úr ilyetén közvetítésének elfogadására, hogy lecsillapítsák ezzel a nagy magyarnak, a rettenthetlen hazafinak, a párducos néplázitónak haragját a közös hadsereg intézménye ellen. * Mindezek után csak annyit jegyzünk meg, hogy 1. ) Üzleteket kötni nem csak zsidónak szabad, hanem az üldözött katholikusoknak is; 2. ) az üzletek kötése mellett, a polgári haszon keresése közben még politizálnia is szabad az embernek; 3. ) sőt a kettős foglalkozás alapján legszószerübb dolog, ha valaki a legfőbb Közerkölcsi Biróság tógáját veszi magára és gyöngének mondja a népet s romlottnak az értelmiséget ; 4.) a katholikusok csakugyan üldöztetnek ez országban, mert kénytelenek a rabszállításnál provízióval megelégedni s a teljes hasznot az izraelitáknak átengedni; 5.) mindezek alapján alkalma lesz Bartha Miklós urnak arra, hogy a mint vezércikket irt „Meghalt valaki“ cím alatt Keglerich István grófról, amikor ezt antitalentumnak nevezték el, most ezt a vezércikkét még egyszer megírni, de most már helyesebb alkalmazásban. Március 1. POLITIKAI HÍREK. Báró Bánffy Dezső lemondása. A Magyarország tegnapi száma pikáns hírrel kedveskedik olvasóinak. Arról ad hírt, hogy báró Bánffy Dezső már a közeli napokban meg fog válni a magyar királyi főudvarmesteri méltóságtól. A hír érdekes és valószínűleg hiteles is, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a miniszterelnöktől származik, akinek érzékeny lelkét vérig bosszantotta, hogy báró Bánffy Dezsőt is meghívták a múlt szombati udvari ebédre. Szánalmas látvány valóban, mi mindenre nem vitte rá a miniszterelnököt kicsinyes lelke, hogy ennek a természetes dolognak amúgy sem létező jelentőségét kisebbítse. Először is nem akarta közöltetni a szombati udvari ebéden megjelentek névsorát, pedig az erről szóló tudósítást közvetlenül szokták megküldeni a Bud. Tud. kezeihez. Két nappal később azonban mégis megjelent az ebédről szóló tudósítás, úgy látszik, azért mert gróf Károlyi István is ott volt az ebéden. De ekkor sem tudta megállani, hogy hiúságának azt a komikus elégtételt meg ne szerezze, hogy míg Montenuovó herceg neve mellé oda tétette a második főudvarmester címét, báró Bánffy Dezső neve mellől töröltette az első főudvarmesteri címet. Közhírré kellett tehát végül is tenni azt a világrengető eseményt, hogy a magyar király főudvarmestere részt vett az egyik udvari ebéden. Senki a világon nem tulajdoníthatott ennek a természetes dolognak teljességgel semmi jelentőséget, csak Széll Kálmán beteg lelkiismerete látott a dologban rémeket. Kötelességének tartotta tehát kommentárral kisérni Bánffy udvari ebédjét, tudatni akarta az ámuló világgal, hogy „báró Bánffy Dezső részt vett ugyan a szombati udvari ebéden, de ennek nem tulajdonítanak semmiféle fontosabb jelentőséget, mert a mostani séjour alatt a többi Budapesten időző udvari és közjogi méltóságok is — minden kivétel nélkül — az étikéz szabályainak megfelelően meg voltak híva az udvari ebédre.“ Hogy ezt megtehesse, alkalomra volt szüksége, s így került bele a miniszterelnök szolgálatkész lapjába. Éjjel. Irta: Krúdy Gyula. Ezt a történetet csaknem elfeledtem. Tán sohasem jutott volna eszembe, ha a minap éjjel arról nem beszélgetünk, hogy ki hol töltötte már az éjszakát életében. Akkor eszembe jutott a nyár, a nyárral egy kis völgyi város, ahol az országút mellett régimódi vendégfogadóban a fenyőfahasábok magasan lobogtak augusztus derekán és olajmécses pislogott egy sarokban és az ablakokat az eső verdeste ... Itt beesteledett, a hegyekből kijött a szél és úgy zúgott, mormogott, hogy csaknem elvitte a házfedélt a Vaskakasról. A csárdás egy öreg és beteges cipőer búskomoran idogálta sörét és bánatosan nézegetett az ujjaira, amiket ölében forgatott. Az eső szakadt és idáig hallatszott, hogyan fut le a hegyek vize az országúton végig. A tűzhely mellett üldögéltem, kis pipámat nagyon szívtam s miközben jóféle meleg pálinkámat kevergettem, eltévedt utasokra, mélységbe zuhant vándorlegényekre és egyéb szomorú dolgokra gondoltam. Az ivóban, ami a keskeny, szepességi formára épült házikó egész földszintjét elfoglalta, csak ketten ültünk, üldögéltünk. A tűzhely előtt ón, a sarokban a korcsmáros. Az estve már rég elmúlt és a városka, amit harminc lépésnyire innen középkorbéli kőkerítés övez, alszik rég. Ám itt künn a szabadban,—• ahol senki sincs, még egy kutya se, — csak mi ketten és az eső szakad a tetőről, a szél pedig üvöltözik a fekete éjben, vajjon ki tudna aludni? Eltévedt vándorok segélyére ki sietne ? És ha rablók jönnének ? A tűz magasan lobogott, a mécses a sarokban aluszékonyan idogálta a sörét, azaz a csárdás idogálta a sört, bár aluszékony vola ő is, szomorú, hallgatag, mint az efajta hegyi korcsmárosok, akik a mogorvaságban egyek a pusztai bormérőkkel. A magányos élet belakatolja a lelküket. Maguknak élnek, maguknak gondolkoznak, évek múlnak, semmisem történik a környéken. Ugyan miről beszéljenek ? Tán már éjfél is elmúlott.. . Akkor zaj hallatszott az országútról, kiabáltak és az ajtót döngette valaki. Utasok-e vagy rablók ? A korcsmáros meg se mozdult, én se. Az ajtó — a vén ajtó, amelyik öregségében meghízott — nehezen és nyikorogva felnyílott. Először köpcös termetű férfiú lépett be, aki innen olyannak látszott, mintha nagydarab piszkos mosogató ruha közeledne. Azután asszony jött, akiből csak egy szürke kendő látszott, majd gumikámzsában és nagy csizmákban másik férfiú. Mind a hárman hosszú turistabotokat tartottak a kezükben. A köpcös kezdte : — Fogadós úr, ha istent ismer, hamar készítsen ágyat a feleségemnek. Agyonfázik szegény. Most a másik férfiú is a szoba közepére ért. Nyúlánk ember volt és ahogy a kámzsájából kibontakozott, keskeny szőke arcúnak látszott világoskék szemmel. Boszos volt és rekedten kiabált: — Egy korty pálinkát nekem ! Az ember megdöglik ebben a pocsék időben... A köpcös kérlelő hangon szólt: — Előbb tán az ágyat... — Eh. Most már mindegy, felelt dühösen a szőke férfi. — Egy perccel előbb, vagy később. Hol van az a pálinka? A korcsmáros erre megmozdult és a mécsest a szoba közepére helyezte. Az asszony a tűzhöz közeledett és halálos fáradsággal roskadt le a fenyőfa lócára. A köpcös férfiú nyomban mellette termett és a vizes nagykendőt leszedte róla, majd felöltőjétől szabadította meg. És hogy átázott szalmakalapját is levette, az asszony csinos, harmincéves barna nőnek látszott, akinek sápadt arcába mint megannyi karcsú kígyók göndörödtek nedves hajfürtjei. Kis szája volt, szabályos orra és szép kis füle. Különben semmi rendkívüli rajta, ha az ember nem egy országúti fogadóban, melegpálinkát idogálva találkozik vele. A férfiú most letérdelt és cipőjét kezdte tisztogatni. Az egyiket le is húzta. A másikhoz azonban nem férhetett, mert az asszony visszarántotta a lábát. — Hideg a keze, mondta fanyar hangon. •— De ... szólt a férfiú. Megfázik a lába ebben a vizes cipőben. — Majd lehúzom magam, felelt az asszony és nagy, szürke szemeivel érdeklődve nézett körül az ivóban. A szőke férfiú az ivó közepén ült egy üveg pálinka mellett és nagy buzgalommal húzogatta le a csizmáit. Kabátját már előbb ledobta és ingujjban ült, közben csendesen káromkodott. A köpcös közeledett hozzá és vidáman kiáltotta : — No Alfréd, ez volt aztán a kaland ? Mi, öreg cimbora ? Alfréd sötéten nézte vizes harisnyáit. — Ugyan hallgass, mormogta. Soha életemben nem kívánkoztam hegyet mászni, te vagy az oka, hogy így jártam. Addig csaltál, hívogattál, amíg veletek jöttem turistáskodni. Az ördög vigye el a turistáskodást.