Magyar Szó, 1900. április (1. évfolyam, 52-77. szám)

1900-04-01 / 52. (53.) szám

ft 4­58. szám. alapultak, megmérhetően hasznára az irodalmak­­­­nak s a közművelődésnek. Vagy nem lenne veszteségére a magyar­ kultúrának, ha Gyulai Pál „Olcsó könyvtára“, Lampel „Magyar könyv­tára“, az „Egyetemes regénytár“, vagy a „Ze­nélő Magyarország“ megszűnnének, mert csakis idegen művek szabad publikálása mellett fizet­hetnek magyar szerzőknek ? Engedjük a külföld szabadjára a magyar szer­zők műveit s ne védjük a külföldit, de meg sür­gessük, hogy a már fennálló szerződések is fel­bontassanak. Itthon pedig azon legyünk, s ha társadalmi uton nem érhetjük el, tegyük azt a törvényhozás segélyével, hogy piacot teremt­sünk zenei termelésünknek s nyújtsunk megél­hetést zeneszerzőinknek oly módon, hogy köteleztessenek a hazai színházak, szín­igazgatók, a hét három napján csakis hazai szerzők műveinek előadására, zenei intéze­teink csakis hazai szerzők s csakis hazai ki­adók műveit fogadhassanak el tananyagul. Ze­nekaroknak csakis oly feltétellel adassék ját­szási engedély, ha műsoruk fele részben ma­gyar szerzők műveiből ill; ez különösen szól­jon a bécsi és német zenét szolgáló katona­bandáknak ! A világjáró nagy foló művészek csakis ak­kor hangversenyezhessenek nálunk, ha legalább is 2 számot hazai szerzőtől játszanak. Ha Sauer, D‘Albert, Thomson, Kubelik vagy Van­ Dyk magyar pénzre vágyik, produkálja a nem ke­­vésb­é jó magyar műveket is. Ha ilyent beta­nult, produkálja azt majd külföldön is, így majd jut elismerés, tantiém a magyar szerzőnek is, zöldágra jut majd a kiadó is s lesz virágzó zenénk, gazdag dalmairodalmunk. S a külföldi francia, olasz, angol kiadók pedig visszavonul­nak tőkéikkel, mikkel, hogy kiadványaikat Ma­gyarországon elhelyezzék, eddig agyonnyomták a magyar termelést. A szerződés Németországgal még nem törvény , talán nem is lesz azzá, ha óvó soraim komoly megfontolásban részesülnének azok ré­széről, kik az ország sorsát, nemzetiességünk megizmosodását szivükön hordják s szavuk van sorsa intézésében. Xlökner Gyula. MAGYAR SZÓ Április 1. •Sport a klubban. Péntek. Általános forrongás. A nemzeti pártiak az ajtó közelében csoportosulnak és dühös gesztu­sokkal suttognak. Nem igen hallani, mit beszél­nek, csak egyes szók: disznóság, tutyi­­mutyi, . . . gyáva, . . . perfid, . . . majd sarkunkra állunk . . . stb. hallatszanak. A kártyaszoba felé eső részen a sarokban ül Lukács László és billegeti a fejét. Hol igent int, hol nemet. Nagyon megkörnyékezik, olyik azért, hogy ne mondjon le, olyik azért, hogy mikor mond le. Prey Ferkó (dilettáns politikus, a­ki han­gosan beszél): Egy Széchenyi Gyulát! Egye­nesen ellenünk szól ez. Mi címen ő, aki soha­sem volt nemzeti párti ? Mit keres a Szél­­­kabinetben egy ember, a­ki az egyházpolitika mellett agitált! Hódossy (hátba vágja): Helyesen! Hátha meghallják odaát. (Tüntetően hangosan.) Nagyon szerencsés választás, nagyon szerencsés válasz­­tás. Széll Kálmán ismét tanúságot tett a mi ön­zetlenségünk mellett. Szentiványi: Még egy pár ilyen tanúság és a faképnél hagyjuk. Általános mozgolódás. Széli betoppan. Piros foltok vannak az arcán, szemecskéje szikrát hány. Hódossy: Üdvözöllek, kegyelmes uram, épp most egyértelműleg konstatáltuk, milyen szeren­csésen választottál. Szentiványi: S reméljük, hogy ezentúl még szerencsésebben fogsz választani. Szeli (sunyin jobbra, balra nézve): Örülök, örülök, a Széchenyi kinevezéséről beszéltek ? No látjátok, van nekem bátorságom. Mindig azt hajtogatták, hogy én nem merek minisztert ki­neveztetni. Akár mindennap százat. Ó, engem még nem ismernek, hogy milyen hallatlanul bá­tor vagyok. (Rettegve körülnéz.) Bolgár: Keresel valakit, kegyelmes Uram ? Széli: Nem, nem, nem keresek senkit, nem akarok beszélni senkivel, egyáltalán föltettem, hogy a klubban ki se nyitom többé a szájamat. Mert áruló van itt, annyi bizonyos. Általános szörnyüködés. Szentiványi: Örülök, hogy magad is látod nem egy áruló van itt, hanem akárhány. Aj Bánffyánusok, a Tiszaisták . . . Széli: Nem tudom kicsoda, nem tudom, kicso­dák, de mégis szörnyűség, hogy az, mit a legbi­zalmasabban, négyszemközt mondok a legbizal­masabb barátomnak, azt másnap már olvassák a­­ kávéházakban. Szentiványi: Igen, a Magyar Szó. Széli (izgatottan): Igen, a Magyar Szó. Én­ nem tudom, honnan szedi az értesüléseit. Be­­súgói vannak, árulókkal környékeznek De én rettenetes leszek és retorziókkal élek, nem szó­lok többé egy szót sem. Akkor aztán közölte Cras úr a beszédeimet. Szentiványi: Ne izgasd magad, kegyelmes uram, az ország melletted van. Hódosy : És ha az egész ország is ellened­ fordulna, melletted maradunk mi. Akik nem ké­’ rünk semmit, akik minden fentartás nélkül kö­vetünk. Széli (dühöngve): Árulók, árulók vannak a közelemben. Voltaképen ki is az a Cras ? Szentiványi : Soh’se kutasd, nem érdemes, egészen jelentéktelen fráter, hidd el, egy se­­honnai zsidó gyerek. Széli: Akárki legyen, hivány kutya. Hódossy: Akinek az ugatása nem hallatszik a menyországba. Széli (megbékélve): De azért próbát teszek most. Nem beszélek mással, csak veletek, akik leghívebb híveim vagytok. Bizonyos hogy Cras­ur máskor nem kap információt. Szentiványi : És akkor be lesz igazolva, hogy az áruló a Bánffyánusok között van. Széli: ügy van. Nos barátaim, mit szólnak Tiszáék elhatározó tettemhez. Frey Ferkó: Kártyáznak, kegyelmes uram kártyáznak. Hódossy (hátba vágja, sziszegve): Ügyetlen, még elrontod a dolgunkat. (Hangosan.) Tiszáék! Konsternálva vannak. De már meg is van a hatása az elhatározó tettnek. Tiszáék csak addig berzenkednek, amíg nem történik semmi. Az­ elhatározott lépésre mindjárt meghunyászkodnak. Nekem például Tisza Pista azt mondta, hogy miatta akár föl is akaszthatjuk magunkat. Ami nyilván azt jelenti, hogy azt se bánják, ha most Horánszkyt is kinevezed. Széli (bólogatva): Igen, Igen, mondasz vala­ ’ is megnyughatik szépen. Az özvegy asszony­nak könnyes szemeiben egy percre megdob­bant a rendreutasítás villáma, de tart most is, mind egész eddigi életén át; lesütötte sze­meit és várta a durva leckéztetéseket. Gon­dolta, a jó isten meg fogja neki jelenteni va­lami által, mikor ő is elmondhatja a mit tud. — Tehát nincs házatok ? — véve fel a szót Tótpálné. — Itt nincs. — Hát hol van, lássuk, mert én fél füllel hallottam, hogy egyebütt sincs. — Isten nem hagy el! — Hm, jó mondás. Apámtól tanultad, neki se volt soha csak egy kunyhója se. Ha én, meg Jánosom itt nem vagyunk, meg a mal­mom, — akkor még csak egy volt, — te, a tele sziveddel, istenfélelmeddel, pedig tudod, hogy a legjobb falatot te kaptad mindig — hát akkor nem tudom — ne mit sírsz, mit sírsz édes Milikóm, hiszen csak beszélek ... Vagy jó, menjünk át a halottas szobába, én azt is megtehetem, hoztam elég tisztessé­ges ruhát, nem szégyelheted meg miat­tam magadat, mert én csak egy mol­­nárné vagyok, menjünk lelkem, sírok én is, ha kell, bár bizony egy ilyen ember miatt nem jő könnyen szívemnek a sírás, de hát sírok. Ki­­kísérjük a báró urat, eltakarítjuk, a­mit hoz­tam, kiosztogatom gyermekeid között, bár nem is tudom, azok is nem olyan kevélyek-e mint az apjuk, a kinek soh­a se volt hozzánk egy szava is — s haza megyünk. Te Milike meg tudtál lenni tizenhat esztendeig nálam nélkül, csak egy drágalátos sort se írtál soha, ne­hogy megtudják, hogy a testvéred csak molnárné , most — hanem legyen annyi, én elfelejtek mindent. Engem az isten megáldott jó férjjel, dol­gom után szerencsével, városomban jó embe­rekkel, nem periek, lásd-e, azok miatt, a­mik elmúltak régen. Tótpálné kerek szemeiből omlott alá a könny, nagy csontos képei ki­vörösödtek, vastag szája az elfojtott zokogás miatt még vastagabb lett, kezeivel egyre tö­­rölgette ruháját, a­hova a nagy öreg forró könnyek hullottak — s egyszer egybe oda­nézett szép szelid arcú testvérére, ki most is olyan szép volt mint tizenöt évvel ezelőtt s olyan gyámoltalan — s oda ragadta kebelére a rég látott, de soha nem fele­dett Milikét s csókolta hevesen fejét, vállát, gyönge kezeit — a­hol csak érte. így, ebben az állásban találta Forgó ura két testvért, hogy belépett hozzájuk. A vén száraz ember, ki hirtelen átöltözködvén tisztességesebb for­mában mutatta magát — mert a ruha mégis mégis csak valami — meghat­ottan nézte a jele­netet, s előre örvendett, hogy e gazdag gyer­mektelen asszony sok kívánatosat cseleked­­h­etik az árvák irányában, úgy érezte szíve mélyén, hogy itt az isteni gondviselés min­dennek kedvező fordulatot adhat minél előbb. Közelebb lépett a nőkhöz, s mennyire egy öt­­ven-hatvan közt levő agglegény képes magát alkalmasan kifejezni, most teljes erejéből erre törekedett. — Ezt nevezem aztán igazi testvéri sze­retetnek. •— Csak Tótpálné vagyok, t. c. Nos? — Méltóztassék rám hagyni, a­mit tenni akarok. — Tehát fizeti a temetési költséget ? — Az nem az én tisztem. Nem akarok tola­kodni. — ügy? De jó! Ugyan mondja meg hát a Tekintetes ur mit akar most ? Csak beszél­getni ? Arra nincs időm, engem dícsérgetni ? arra nem szorultam, vén is vagyok hozzá. — Kérlek édes-------kulcsold össze Milike kezeit. — Van rám szükséged kedves Milike, vagy nincs ? — Hiszen-----­.— Azaz, szólt a dologba Forgó ur. — Beszéljen csak —intett Tótpálné Forgó urnak. — Látom, az asszonyság ellenszenvvel van irántam, — engedje, hogy távozzam. Meg­fog ösmerni. S Forgó ur, mint egy félreismert nemes szív, busán emelte föl mutató ujját, hogy az isten felé mutasson. S távozott. •— Ki ez az ur, Milike ? — Férjemnek legjobb barátja. ■— Sokszor evett nálatok ? ■— Mindennapos volt házunkban. ■— Segített-e valamikor ? — Mindig a szegény férjem véleményén volt. Nem is élhettek egymás nélkül. — S ti voltatok-e nála ? ■— Ő nőtelen. (Folyt. köv.)

Next