Magyar Szó, 1900. április (1. évfolyam, 52-77. szám)
1900-04-01 / 52. (53.) szám
ft 458. szám. alapultak, megmérhetően hasznára az irodalmaknak s a közművelődésnek. Vagy nem lenne veszteségére a magyar kultúrának, ha Gyulai Pál „Olcsó könyvtára“, Lampel „Magyar könyvtára“, az „Egyetemes regénytár“, vagy a „Zenélő Magyarország“ megszűnnének, mert csakis idegen művek szabad publikálása mellett fizethetnek magyar szerzőknek ? Engedjük a külföld szabadjára a magyar szerzők műveit s ne védjük a külföldit, de meg sürgessük, hogy a már fennálló szerződések is felbontassanak. Itthon pedig azon legyünk, s ha társadalmi uton nem érhetjük el, tegyük azt a törvényhozás segélyével, hogy piacot teremtsünk zenei termelésünknek s nyújtsunk megélhetést zeneszerzőinknek oly módon, hogy köteleztessenek a hazai színházak, színigazgatók, a hét három napján csakis hazai szerzők műveinek előadására, zenei intézeteink csakis hazai szerzők s csakis hazai kiadók műveit fogadhassanak el tananyagul. Zenekaroknak csakis oly feltétellel adassék játszási engedély, ha műsoruk fele részben magyar szerzők műveiből ill; ez különösen szóljon a bécsi és német zenét szolgáló katonabandáknak ! A világjáró nagy foló művészek csakis akkor hangversenyezhessenek nálunk, ha legalább is 2 számot hazai szerzőtől játszanak. Ha Sauer, D‘Albert, Thomson, Kubelik vagy Van Dyk magyar pénzre vágyik, produkálja a nem kevésbé jó magyar műveket is. Ha ilyent betanult, produkálja azt majd külföldön is, így majd jut elismerés, tantiém a magyar szerzőnek is, zöldágra jut majd a kiadó is s lesz virágzó zenénk, gazdag dalmairodalmunk. S a külföldi francia, olasz, angol kiadók pedig visszavonulnak tőkéikkel, mikkel, hogy kiadványaikat Magyarországon elhelyezzék, eddig agyonnyomták a magyar termelést. A szerződés Németországgal még nem törvény , talán nem is lesz azzá, ha óvó soraim komoly megfontolásban részesülnének azok részéről, kik az ország sorsát, nemzetiességünk megizmosodását szivükön hordják s szavuk van sorsa intézésében. Xlökner Gyula. MAGYAR SZÓ Április 1. •Sport a klubban. Péntek. Általános forrongás. A nemzeti pártiak az ajtó közelében csoportosulnak és dühös gesztusokkal suttognak. Nem igen hallani, mit beszélnek, csak egyes szók: disznóság, tutyimutyi, . . . gyáva, . . . perfid, . . . majd sarkunkra állunk . . . stb. hallatszanak. A kártyaszoba felé eső részen a sarokban ül Lukács László és billegeti a fejét. Hol igent int, hol nemet. Nagyon megkörnyékezik, olyik azért, hogy ne mondjon le, olyik azért, hogy mikor mond le. Prey Ferkó (dilettáns politikus, aki hangosan beszél): Egy Széchenyi Gyulát! Egyenesen ellenünk szól ez. Mi címen ő, aki sohasem volt nemzeti párti ? Mit keres a Szélkabinetben egy ember, aki az egyházpolitika mellett agitált! Hódossy (hátba vágja): Helyesen! Hátha meghallják odaát. (Tüntetően hangosan.) Nagyon szerencsés választás, nagyon szerencsés választás. Széll Kálmán ismét tanúságot tett a mi önzetlenségünk mellett. Szentiványi: Még egy pár ilyen tanúság és a faképnél hagyjuk. Általános mozgolódás. Széli betoppan. Piros foltok vannak az arcán, szemecskéje szikrát hány. Hódossy: Üdvözöllek, kegyelmes uram, épp most egyértelműleg konstatáltuk, milyen szerencsésen választottál. Szentiványi: S reméljük, hogy ezentúl még szerencsésebben fogsz választani. Szeli (sunyin jobbra, balra nézve): Örülök, örülök, a Széchenyi kinevezéséről beszéltek ? No látjátok, van nekem bátorságom. Mindig azt hajtogatták, hogy én nem merek minisztert kineveztetni. Akár mindennap százat. Ó, engem még nem ismernek, hogy milyen hallatlanul bátor vagyok. (Rettegve körülnéz.) Bolgár: Keresel valakit, kegyelmes Uram ? Széli: Nem, nem, nem keresek senkit, nem akarok beszélni senkivel, egyáltalán föltettem, hogy a klubban ki se nyitom többé a szájamat. Mert áruló van itt, annyi bizonyos. Általános szörnyüködés. Szentiványi: Örülök, hogy magad is látod nem egy áruló van itt, hanem akárhány. Aj Bánffyánusok, a Tiszaisták . . . Széli: Nem tudom kicsoda, nem tudom, kicsodák, de mégis szörnyűség, hogy az, mit a legbizalmasabban, négyszemközt mondok a legbizalmasabb barátomnak, azt másnap már olvassák a kávéházakban. Szentiványi: Igen, a Magyar Szó. Széli (izgatottan): Igen, a Magyar Szó. Én nem tudom, honnan szedi az értesüléseit. Besúgói vannak, árulókkal környékeznek De én rettenetes leszek és retorziókkal élek, nem szólok többé egy szót sem. Akkor aztán közölte Cras úr a beszédeimet. Szentiványi: Ne izgasd magad, kegyelmes uram, az ország melletted van. Hódosy : És ha az egész ország is ellened fordulna, melletted maradunk mi. Akik nem ké’ rünk semmit, akik minden fentartás nélkül követünk. Széli (dühöngve): Árulók, árulók vannak a közelemben. Voltaképen ki is az a Cras ? Szentiványi : Soh’se kutasd, nem érdemes, egészen jelentéktelen fráter, hidd el, egy sehonnai zsidó gyerek. Széli: Akárki legyen, hivány kutya. Hódossy: Akinek az ugatása nem hallatszik a menyországba. Széli (megbékélve): De azért próbát teszek most. Nem beszélek mással, csak veletek, akik leghívebb híveim vagytok. Bizonyos hogy Crasur máskor nem kap információt. Szentiványi : És akkor be lesz igazolva, hogy az áruló a Bánffyánusok között van. Széli: ügy van. Nos barátaim, mit szólnak Tiszáék elhatározó tettemhez. Frey Ferkó: Kártyáznak, kegyelmes uram kártyáznak. Hódossy (hátba vágja, sziszegve): Ügyetlen, még elrontod a dolgunkat. (Hangosan.) Tiszáék! Konsternálva vannak. De már meg is van a hatása az elhatározó tettnek. Tiszáék csak addig berzenkednek, amíg nem történik semmi. Az elhatározott lépésre mindjárt meghunyászkodnak. Nekem például Tisza Pista azt mondta, hogy miatta akár föl is akaszthatjuk magunkat. Ami nyilván azt jelenti, hogy azt se bánják, ha most Horánszkyt is kinevezed. Széli (bólogatva): Igen, Igen, mondasz vala ’ is megnyughatik szépen. Az özvegy asszonynak könnyes szemeiben egy percre megdobbant a rendreutasítás villáma, de tart most is, mind egész eddigi életén át; lesütötte szemeit és várta a durva leckéztetéseket. Gondolta, a jó isten meg fogja neki jelenteni valami által, mikor ő is elmondhatja a mit tud. — Tehát nincs házatok ? — véve fel a szót Tótpálné. — Itt nincs. — Hát hol van, lássuk, mert én fél füllel hallottam, hogy egyebütt sincs. — Isten nem hagy el! — Hm, jó mondás. Apámtól tanultad, neki se volt soha csak egy kunyhója se. Ha én, meg Jánosom itt nem vagyunk, meg a malmom, — akkor még csak egy volt, — te, a tele sziveddel, istenfélelmeddel, pedig tudod, hogy a legjobb falatot te kaptad mindig — hát akkor nem tudom — ne mit sírsz, mit sírsz édes Milikóm, hiszen csak beszélek ... Vagy jó, menjünk át a halottas szobába, én azt is megtehetem, hoztam elég tisztességes ruhát, nem szégyelheted meg miattam magadat, mert én csak egy molnárné vagyok, menjünk lelkem, sírok én is, ha kell, bár bizony egy ilyen ember miatt nem jő könnyen szívemnek a sírás, de hát sírok. Kikísérjük a báró urat, eltakarítjuk, amit hoztam, kiosztogatom gyermekeid között, bár nem is tudom, azok is nem olyan kevélyek-e mint az apjuk, a kinek soha se volt hozzánk egy szava is — s haza megyünk. Te Milike meg tudtál lenni tizenhat esztendeig nálam nélkül, csak egy drágalátos sort se írtál soha, nehogy megtudják, hogy a testvéred csak molnárné , most — hanem legyen annyi, én elfelejtek mindent. Engem az isten megáldott jó férjjel, dolgom után szerencsével, városomban jó emberekkel, nem periek, lásd-e, azok miatt, amik elmúltak régen. Tótpálné kerek szemeiből omlott alá a könny, nagy csontos képei kivörösödtek, vastag szája az elfojtott zokogás miatt még vastagabb lett, kezeivel egyre törölgette ruháját, ahova a nagy öreg forró könnyek hullottak — s egyszer egybe odanézett szép szelid arcú testvérére, ki most is olyan szép volt mint tizenöt évvel ezelőtt s olyan gyámoltalan — s oda ragadta kebelére a rég látott, de soha nem feledett Milikét s csókolta hevesen fejét, vállát, gyönge kezeit — ahol csak érte. így, ebben az állásban találta Forgó ura két testvért, hogy belépett hozzájuk. A vén száraz ember, ki hirtelen átöltözködvén tisztességesebb formában mutatta magát — mert a ruha mégis mégis csak valami — meghatottan nézte a jelenetet, s előre örvendett, hogy e gazdag gyermektelen asszony sok kívánatosat cselekedhetik az árvák irányában, úgy érezte szíve mélyén, hogy itt az isteni gondviselés mindennek kedvező fordulatot adhat minél előbb. Közelebb lépett a nőkhöz, s mennyire egy ötven-hatvan közt levő agglegény képes magát alkalmasan kifejezni, most teljes erejéből erre törekedett. — Ezt nevezem aztán igazi testvéri szeretetnek. •— Csak Tótpálné vagyok, t. c. Nos? — Méltóztassék rám hagyni, amit tenni akarok. — Tehát fizeti a temetési költséget ? — Az nem az én tisztem. Nem akarok tolakodni. — ügy? De jó! Ugyan mondja meg hát a Tekintetes ur mit akar most ? Csak beszélgetni ? Arra nincs időm, engem dícsérgetni ? arra nem szorultam, vén is vagyok hozzá. — Kérlek édes-------kulcsold össze Milike kezeit. — Van rám szükséged kedves Milike, vagy nincs ? — Hiszen-----.— Azaz, szólt a dologba Forgó ur. — Beszéljen csak —intett Tótpálné Forgó urnak. — Látom, az asszonyság ellenszenvvel van irántam, — engedje, hogy távozzam. Megfog ösmerni. S Forgó ur, mint egy félreismert nemes szív, busán emelte föl mutató ujját, hogy az isten felé mutasson. S távozott. •— Ki ez az ur, Milike ? — Férjemnek legjobb barátja. ■— Sokszor evett nálatok ? ■— Mindennapos volt házunkban. ■— Segített-e valamikor ? — Mindig a szegény férjem véleményén volt. Nem is élhettek egymás nélkül. — S ti voltatok-e nála ? ■— Ő nőtelen. (Folyt. köv.)