Magyar Szó, 1900. május (1. évfolyam, 78-104. szám)
1900-05-01 / 78. szám
28. szám MAGYAR SZe delmi politikának is feltétlen megizmosodását lenne hivatva biztosítani, mert a kereskedelmi miniszter, ha többé nincs kezében a vasúti refakziákkal való ideiglenes segítés eszköze, mégis csak kényszerülve lesz arra, hogy erélyes és célravezető komoly kereskedelmi politikával igyekezzék segíteni az ipar és kereskedelem nyomorúságain. A magyar iparnak és kereskedelemnek a felvirágzásához a tarifális kedvezmények egymagukban sosem fognak elvezetni, s elsősorban nem is ezekre van szükség, de azért a külön vasúti minisztérium felállítása egyáltalán nem jelentené azt, hogy külkereskedelmünk és iparvállalataink a jogos és méltányos tarifális kedvezményektől elessenek. Ezek iránt a vasúti minisztériumnak épúgy meg lesz a kellő értéke, vagy talán még jobban, mint a mostani kereskedelmi minisztériumnak, mert feltehető, hogy a kedvezmények engedélyezését nem a legjobban siránkozó részvénytársaságokkal, hanem azokkal szemben fogja gyakorolni, akik arra közgazdasági szempontból is igénnyel és jogosultsággal bírnak. Nem akarunk kiterjeszkedni arra, hogy a tisztán miniszteri kegyből engedélyezett vasúti kedvezmények s a magas osztalékokkal dolgozó részvénytársaságoknak indok nélkül visszatérített összegek mily mértékben csorbították az államvasút jövedelmezőségét, de hangsúlyoznunk kell, hogy az efajta gazdálkodás már elérte azt a csimborasszót, a melyen tovább menni nem lehet s a honnan a józan okosság visszatérést parancsol. Az államvasut, amely évente körülbelül 80 millió korona üzleti fölösleget szállít az állampénztárba, végeredményben — a kereskedelmi miniszter beismerése szerint is — 20—25 millió deficittel dolgozik, mert a bevételek nem elegendők a befektetési tőke kamattartozásainak fedezésére, — az államvasút pedig ma már nem tekinthető csupán a kereskedelem szolgálatában álló közgazdasági intézménynek, hanem államgazdasági tényezőként is szerepel s így annak jövedelmezővé tétele is elsőrangú állami szükségletet képez. S éppen azért az államnak ez a több száz milliót érő vagyona bizonyára nemcsak megérdemli, de egyenesen meg is követeli, hogy egy oly minisztérium kezelése alatt álljon, amely úgy szakértelme, mint más természetű ügyek által való le nem kötöttsége folytán annak vezetésére és hasznosítására képes. Már említettük a múlt alkalommal, hogy az uj „vasúti“ minisztérium szervezése még csak újabb költséget sem okozna. A m. kir. államvasutak igazgatósága minden kellékkel bír ahhoz, hogy vasúti minisztériummá átalakuljon s a kereskedelmi minisztérium fentebb említett reszortjainak oda leendő átvitele sem okoz semmi nehézséget. Csak éppen az akarat és az elhatározás szükséges hozzá, akkor valóban nem marad tere a Hume szkepszisének, mert megértettük dolgunkat. A spermatozoa a petével találkozik, ölelkezik, eggyé válik és maga a két ok-adatnak ez az eggyé válása: az embryo. Az emberek helyes gondolatmenetét e kérdésnél az zavarta meg, hogy két ok egybehatásánál nemcsak ez egybehatást vették észre, de úgy látták, hogy egy egészen új jelenség jött létre, amelyet aztán fogalmilag megkülönböztettek az egybehatás jelenségétől. Azt látták, hogy a madár erőkifejtése összekerült a levegő ellenállásával, de ezt az egybekerülést már mint repülést vették észre. A repülés pedig a maga megjelenésében külömbözvén úgy a madár erejétől, mint a levegő ellenállásától, a repülést az emberi tapasztalat nem tekintette a két erő eggyé válásának, hanem azt egy merőben új jelenség gyanánt, az eggyéválás eredményének fogta föl. Nem egy nagy példáját hozhatnék föl az emberi elme ilyen eltévelyedésének. Az emberek évezredeken keresztül bírálat nélkül hagyták ama tapasztalatukat, melyet a nap és a föld között fennálló viszony felől az egyszerű megfigyelés nyújtott számukra. Látták a napot reggel fölkelni, napközben végigvonulni az ég boltozatán és éjjelre lenyugodni ; amint ők is fölkeltek reggel, elvégezték napi robotukat és lepihentek éjjelre. A földet pedig szilárdnak, mozdulatlannak érezték lábaik alatt. A Kopernikusok raffinált megfigyelésének kellett eljönnie, hogy az emberek tévedésükre ébredjenek. Vagy csodálkozhatunk-e, ha az imént látva a ként és a higanyt és egyesülésük után kezükbe véve a cinóbert, ezt valami újnak, nem kén és higanynak, nem e kettő egyesülésének, hanem egyesülésük eredményének tekintettük? Tehettünk-e máskép, amikor a cinóber tulajdonságai tényleg se nem kén- se nem higanytulajdonságok? S nem-e szorul tényleg a legnagyobb mértékben magyarázatunkra, hogy a cinóber tulajdonságai miért nem összege, vagy különbözeté, vagy kölcsönös módosulása a kén- és higany tulajdonságainak ? A kén és a higany e példája is arra kényszerít, hogy az okozatiság kérdését más világításba is helyezzem. Vizsgáljunk meg egy tárgyat és rájövünk, hogy azt különböző tulajdonságok összetétele. Megismerhetjük annak szikét, hangját, ízét, faját, szilárdságát, hőfokát, külalakját, vegyi, fizikai és delejességi tulajdonságait, de más egyebet rajta, vagy benne föl nem találhatunk. Bármeddig kutassuk is a dolgot, más egyébre nem jutunk, minthogy kitapasztaljuk annak összes tulajdonságait. Valami anyagot, állagot, substanciát, ami magán hordozná e tulajdonságokat, találni soha sem fogunk. Elképedve vehetjük észre, hogy itt van egy csomó tulajdonság a nélkül, hogy volna valami, aminek tulajdonságait képeznék azok. Elmélkedésünk eredményekép ki fogjuk most már jelenteni, hogy a dolog nem egyéb, mint tulajdonságainak összege. Ámde alig hogy kimondjuk e tételt, azonnal föl kell ellene lázadnunk. Föllázad logikánk egy olyan tétel ellen, amelyik így beszél : „Ti emberek eddig úgy fogtátok fel a világot, hogy abban vannak dolgok és e dolgoknak vannak tulajdonságai. Kiejtett szavaitokat mondatokba tagozzátok és minden mon- Május 1. Szecesszió az igazságszolgáltatásban. Budapest, ápr. 30. Az esküdtszéki bíráskodás elvi alapra fektetett eddigi kritikájában lépésről-lépésre az intézmény fényében rejlő ellentmondásokra bukkantunk, melyeket kiegyenlíteni teljes lehetetlen. Kutatva ez önellentmondások okát, csakhamar be kell látnunk, hogy az esküdtszék logikailag lehetetlen intézmény, melynek minden hibája csak eredendő bűne ennek a logikai képtelenségnek. Láttuk már, hogy az esküdtszék bíráskodásában a lelkiismeret bírói fórumával a kodifikált büntetőjogot akarják alkalmaztatni, ami lehetetlen azért, mert a lelkiismeret ítélkezési szabályai nem fedik a büntetőtörvény tilalmait. S ugyanakkor, amikor egyrészt e két össze nem egyeztethető dolgot az esküdtszéki intézményben össze akarják gyúrni, másrészt egy egységes folyamat: az ítélkezés kettészakíttatik. S ezzel eljutottunk az esküdtszék összes további gyengéinek ősforrásához. E dualizmus az ítélkezésben oly bűne az esküdtszéki bíráskodásnak, mely semmiféle erőlködéssel jóvá nem tehető épen azért, mert ez a bűn elszakíthatatlanul összeforott az esküdtszék lényegével. S e hiba abban áll, hogy egy logikai funkció, t. i. az ítélet megalkotása, két külön mozzanatra szakad ■ először a bűnösség megállapítására, vagyis a verdiktre, és másodszor a büntetés kiszabására, vagyis a szakbírók ítéletére. Az emberi cselekmény elbírálása két külön fórumon keresztül történik. Azt, hogy elkövetett-e bűncselekményt a vádlott, vagy sem és hogy ezt a bűncselekményt be lehet-e neki számítani vagy sem, az esküdtek döntik el verdiktjükben, teljesen függetlenül a szakbírók véleményétől. A szakbíró adott, kész véleménnyel áll szemben, melyet feltétlenül respektálni tartozik. Alkalmazni köteles a mások véleményét, habár homlokegyenest ellenkezik is az övével. A másoknak esetleg teljesen helytelen, jogba ütköző véleményére a maga szentesítésének pecsétjét kénytelen ráütni, akarva — nem akarva. Pedig az ítélet kimondása oly logikai funkció, mely természeténél fogva egységes s mely csak gondolatban osztható meg. Az ítélet mozzanatai: először a bűncselekmény fenforgásának megállapítása in abstracto, azután az elkövetett bűncselekmény beszámíthatóságának megállapítása a fenforgó esetben és végül a kettő együttes mérlegelésének eredményekép a büntetés súlyának meghatározása. Ezen gondolatban külön-külön funkciókat nem végezheti két fórum, a mikép egy gondolatot nem csinálhat meg két fő akkép, hogy egyik részét az egyik gondolja, másik részét a másik. Nem lehet az egyik emberre bízni annak eldöntését, váljon bűnös-e a vádlott vagy sem, s azután ismét a másikra, hogy mily fokban bűnös. A bűnösség tényének megállapításával várhatatlanul egybe van forrva a bűnösség intenzitásának, fokának a tudata, s viszont a bűnösség súlyának mérlegelésénél mellőzhetetlen a bűnösség kérdésében való véleményalkotás. A bíró nem gondolkozhatik az esküdt feladatot alanyból és állítmányból alkották össze, azt hittétek, hogy ennek alapjaként a világ maga is alanyokból és állítmányokból, a dolgokból és ezeknek tulajdonságaiból van összerakva. „Jó emberek, szokjatok le e gondolkodásmódról. Tanuljátok meg, hogy dolgok nincsenek, csak tulajdonságok vannak. Puszta rögeszme az a hiedelmetek, hogy vannak dolgok, hogy van anyag, szubstancia e világon. Értsétek meg, hogy ez a világ nem egyéb, mint egy igen nagy csomó tulajdonságnak az összege.“ Az ép érzékű, a józan eszű ember vissza fogja utasítani az ilyen okoskodást, mert minden önmegerőltetése mellett sem lesz képes az előtte álló asztalról elhinni, hogy az semmi; hogy az nem egyéb, mint puszta összeadása egy sereg megfoghatlan éterikus tulajdonságnak. Pedig mégis csak igaz az, hogy más egyebet nem tapasztalhatunk, mint csak e tulajdonságokat. Csak tulajdonságokat ösmernek fel érzékeink és semmi egyebet. íme egy nagy metafizikai probléma. Tessék ezeknek ellenmondásából kievickélni. Olvasóm észreveheti, hogy ez a kérdés hasonlít az okozatiság önellenmondásának kérdéséhez, amelyet Nume felvetett. Hume is így beszélt: „Mit vesztek észre két egymás után következő eseménynél ? Semmi mást, mint hogy egyik a másik után következik.“ És a józan ész, bármennyire lesújtja is őt Humenek a kijelentése, mégis kénytelen azt hinni, hogy az első esemény okozta az utána következőt. Hume problémája tulajdonképpen az Erő