Magyar Szó, 1900. május (1. évfolyam, 78-104. szám)

1900-05-01 / 78. szám

2­­8. szám MAGYAR SZe­ delmi politikának is feltétlen megizmosodását lenne hivatva biztosítani, mert a kereske­­­delmi miniszter, ha többé nincs kezében a vasúti refakziákkal való ideiglenes segítés eszköze, mégis csak kényszerülve lesz arra, hogy erélyes és célravezető komoly kereske­delmi politikával igyekezzék segíteni az ipar és kereskedelem nyomorúságain. A magyar iparnak és kereskedelemnek a felvirágzásához a tarifális kedvezmények egymagukban sosem fognak elvezetni, s első­sorban nem is ezekre van szükség, de azért a külön vasúti minisztérium felállítása egyáltalán nem jelentené azt, hogy külkeres­kedelmünk és iparvállalataink a jogos és méltányos tarifális kedvezményektől elesse­nek. Ezek iránt a vasúti minisztériumnak ép­­úgy meg lesz a kellő értéke, vagy talán még jobban, mint a mostani kereskedelmi minisz­tériumnak, mert feltehető, hogy a kedvezmé­nyek engedélyezését nem a legjobban si­ránkozó részvénytársaságokkal, hanem azok­kal szemben fogja gyakorolni, a­kik arra közgazdasági szempontból is igén­nyel és jogosultsággal bírnak. Nem akarunk kiterjeszkedni arra, hogy a tisztán miniszteri kegyből engedélyezett vasúti kedvezmények s a magas osztalékok­kal dolgozó részvénytársaságoknak indok nélkül visszatérített összegek mily mérték­ben csorbították az államvasút jövedelmező­ségét, de hangsúlyoznunk kell, hogy az efajta gazdálkodás már elérte azt a csimbo­­rasszót, a melyen tovább menni nem lehet s a honnan a józan okosság visszatérést pa­rancsol. Az államvasut, a­mely évente körülbelül 80 millió korona üzleti fölösleget szállít az állampénztárba, végeredményben — a keres­kedelmi miniszter beismerése szerint is — 20—25 millió deficittel dolgozik, mert a be­vételek nem elegendők a­­ befektetési tőke kamattartozásainak fedezésére, — az állam­vasút pedig ma már nem tekinthető csupán a kereskedelem szolgálatában álló közgaz­dasági intézménynek, hanem államgazdasági tényezőként is szerepel s így annak jövedel­mezővé tétele is elsőrangú állami szükségle­tet képez. S éppen azért az államnak ez a több száz milliót érő vagyona bizonyára nemcsak meg­érdemli, de egyenesen meg is követeli, hogy egy oly minisztérium kezelése alatt álljon, a­mely úgy szakértelme, mint más természetű ügyek által való le nem kötöttsége folytán an­nak vezetésére és hasznosítására képes. Már említettük a múlt alkalommal, hogy az uj „vasúti“ minisztérium szervezése még csak újabb költséget sem okozna. A m. kir. államvasutak igazgatósága minden kellékkel bír ahhoz, hogy vasúti minisztériummá átala­kuljon s a kereskedelmi minisztérium fentebb említett reszortjainak oda leendő átvitele sem okoz semmi nehézséget. Csak éppen az aka­rat és az elhatározás szükséges hozzá, akkor valóban nem marad tere a Hume szkepszisének, mert megértettük dolgunkat. A spermatozoa a petével találkozik, ölelkezik, eg­gyé válik és maga a két ok-adatnak ez az eg­gyé válása: az embryo. Az emberek helyes gondolatmenetét e kér­désnél az zavarta meg, hogy két ok egybe­­h­atásánál nemcsak ez egybehatást vették észre, de úgy látták, hogy egy egészen új je­lenség jött létre, amelyet aztán fogalmilag megkülönböztettek az egybehatás jelenségé­től. Azt látták, hogy a madár erőkifejtése összekerült a levegő ellenállásával, de ezt az egybekerülést már mint repülést vették észre. A repülés pedig a maga megjelenésében kü­­lömbözvén úgy a madár erejétől, mint a levegő ellenállásától, a repülést az emberi tapasztalat nem tekintette a két erő eg­gyé válásának, hanem azt egy merőben új jelenség gyanánt, az eg­gyéválás eredményének fogta föl. Nem egy nagy példáját hozhatnék föl az emberi elme ilyen eltévelyedésének. Az em­berek évezredeken keresztül bírálat nélkül hagyták ama tapasztalatukat, melyet a nap és a föld között fennálló viszony felől az egy­szerű megfigyelés nyújtott számukra. Látták a napot reggel fölkelni, napközben végig­vonulni az ég boltozatán és éjjelre lenyu­godni ; amint ők is fölkeltek reggel, elvégez­ték napi robotukat és lepihentek éjjelre. A földet pedig szilárdnak, mozdulatlannak érezték lábaik alatt. A Kopernikusok raffi­­nált megfigyelésének kellett eljönnie, hogy az emberek tévedésükre ébredjenek. Vagy csodálkozhatunk-e, ha az imént látva a ként és a higanyt és egyesülésük után ke­zükbe véve a cinóbert, ezt valami újnak, nem kén és higanynak, nem e kettő egyesülésé­nek, hanem egyesülésük eredményének te­­­­kintettük? Tehettünk-e máskép, amikor a cinóber tulajdonságai tényleg se nem kén- se nem higanytulajdonságok? S nem-e szorul tényleg a legnagyobb mértékben magyará­zatunkra, hogy a cinóber tulajdonságai miért nem összege, vagy különbözeté, vagy kölcsönös módosulása a kén- és higany tu­lajdonságainak ? A kén és a higany e példája is arra kény­szerít, hogy az okozatiság kérdését más vilá­gításba is helyezzem. Vizsgáljunk meg egy tárgyat és rájövünk, hogy azt különböző tulajdonságok össze­tétele. Megismerhetjük annak szik­ét, hang­ját, ízét, faját, szilárdságát, hőfokát, külalak­ját, vegyi, fizikai és delejességi tulajdonsá­gait, de más egyebet rajta, vagy benne föl nem találhatunk. Bármeddig kutassuk is a dolgot, más egyébre nem jutunk, minthogy kitapasztaljuk annak összes tulajdonságait. Valami anyagot, állagot, substanciát, a­mi magán hordozná e tulajdonságokat, találni soha sem fogunk. Elképedve vehetjük észre, hogy itt van egy csomó tulajdonság a nélkül, hogy volna valami, aminek tulajdonságait ké­peznék azok. Elmélkedésünk eredményekép ki fogjuk most már jelenteni, hogy a dolog nem egyéb, mint tulajdonságainak összege. Ámde alig hogy kimondjuk e tételt, azon­nal föl kell ellene lázadnunk. Föllázad lo­gikánk egy olyan tétel ellen, amelyik így be­szél : „Ti emberek eddig úgy fogtátok fel a vilá­got, hogy abban vannak dolgok és e dolgok­nak vannak tulajdonságai. Kiejtett szavaito­kat mondatokba tagozzátok és minden m­on- Május 1. Szecesszió az igazságszolgáltatásban. Budapest, ápr. 30. Az esküdtszéki bíráskodás elvi alapra fek­tetett eddigi kritikájában lépésről-lépésre az intézmény fényében rejlő ellentmondásokra bukkantunk, melyeket kiegyenlíteni teljes lehetetlen. Kutatva ez önellentmondások okát, csakhamar be kell látnunk, hogy az es­küdtszék logikailag lehetetlen intézmény, melynek minden hibája csak eredendő bűne ennek a logikai képtelenségnek. Láttuk már, hogy az esküdtszék bíráskodásában a lelki­ismeret bírói fórumával a kodifikált büntető­jogot akarják alkalmaztatni, a­mi lehetetlen azért, mert a lelkiismeret ítélkezési szabályai nem fedik a büntetőtörvény tilalmait. S ugyanakkor, a­mikor egyrészt e két össze nem egyeztethető dolgot az esküdtszéki intézményben össze akarják gyúrni, más­részt egy egységes folyamat: az ítél­kezés kettészakíttatik. S ezzel eljutot­tunk az esküdtszék összes további gyengéi­nek ősforrásához. E dualizmus az ítélkezés­ben oly bűne az esküdtszéki bíráskodásnak, mely semmiféle erőlködéssel jóvá nem te­hető épen azért, mert ez a bűn elszakíthatat­­lanul összeforott az esküdtszék lényegével. S e hiba abban áll, hogy egy logikai funkció, t. i. az ítélet megalkotása, két külön mozzanatra szakad ■ először a bű­nösség megállapítására, vagyis a verdiktre, és másodszor a büntetés kiszabására, vagyis a szakbírók ítéletére. Az emberi cselekmény elbírálása két külön­ fórumon keresztül történik. Azt, hogy elköve­tett-e bűncselekményt a vádlott, vagy sem és hogy ezt a bűncselekményt be lehet-e neki számítani vagy sem, az esküdtek döntik el verdiktjükben, teljesen függetlenül a szak­bírók véleményétől. A szakbíró adott, kész vélemén­nyel áll­ szemben, melyet feltétlenül respektálni tarto­zik. Alkalmazni köteles a mások vélemé­nyét, habár homlokegyenest ellenkezik is az övével. A másoknak esetleg teljesen helyte­len, jogba ütköző véleményére a maga szen­­tesítésének pecsétjét k­énytelen ráütni, akarva — nem akarva. Pedig az ítélet kimondása oly logikai funk­ció, mely természeténél fogva egységes s mely csak gondolatban osztható meg. Az ítélet mozzanatai: először a bűncselek­mény fenforgásának megállapítása in ab­stracto, azután az elkövetett bűncselekmény beszámíthatóságának megállapítása a fen­­forgó esetben és végül a kettő együttes mér­legelésének eredményekép a büntetés súlyá­nak meghatározása. Ezen gondolatban külön-külön funkciókat nem végezheti két fórum, a mikép egy gon­dolatot nem csinálhat meg két fő akkép, hogy egyik részét az egyik gondolja, másik részét a másik. Nem lehet az egyik emberre bízni annak­­ eldöntését, váljon bűnös-e a vádlott vagy sem, s azután ismét a másikra, hogy mily fokban bűnös. A bűnösség tényének megál­lapításával várhatatlanul egybe van forrva a bűnösség intenzitásának, fokának a tudata, s viszont a bűnösség súlyának mérlegelésénél mellőzhetetlen a bűnösség kérdésében való véleményalkotás. A bíró nem gondolkozhatik az esküdt fela­­­datot alanyból és állítmányból alkották össze, azt hittétek, hogy ennek alapjaként a világ maga is alanyokból és állítmányokból, a dolgokból és ezeknek tulajdonságaiból van összerakva. „Jó emberek, szokjatok le e gondolkodás­módról. Tanuljátok meg, hogy dolgok nin­csenek, csak tulajdonságok vannak. Puszta rögeszme az a hiedelmetek, hogy vannak dolgok, hogy van anyag, szubstancia e vilá­gon. Értsétek meg, hogy ez a világ nem egyéb, mint egy igen nagy csomó tulajdon­ságnak az összege.“ Az ép érzékű, a józan eszű ember vissza fogja utasítani az ilyen okoskodást, mert minden önmegerőltetése mellett sem lesz képes az előtte álló asztalról elhinni, hogy az semmi; hogy az nem egyéb, mint puszta összeadása egy sereg megfoghatlan éterikus tulajdonságnak. Pedig mégis csak igaz az, hogy más egye­bet nem tapasztalhatunk, mint csak e tulaj­donságokat. Csak tulajdonságokat ösmernek fel érzékeink és semmi egyebet. íme egy nagy metafizikai probléma. Tessék ezeknek ellenmondásából kievickélni. Olvasóm észreveheti, hogy ez a kérdés hasonlít az okozatiság önellenmondásának kérdéséhez, a­melyet N­ume felvetett. Hume is így beszélt: „Mit vesztek észre két egymás után követ­kező eseménynél ? Semmi mást, mint hogy egyik a másik után következik.“ És a józan ész, bármennyire lesújtja is őt Humenek a kijelentése, mégis kénytelen azt hinni, hogy az első esemény okozta az utána következőt. Hume problémája tulajdonképpen az Erő

Next