Magyar Szó, 1900. június (1. évfolyam, 105-130. szám)
1900-06-01 / 105. szám
Előfizető*! &1 Egéé» évre . . . 28 ]kor.— fi Fél évre . * , • 14» *"■ 9 Negyed évre • . ,7 • ““ 9 Egy hónapra. • . .2 ■ „ Egye« érám ...8rniér. Vidéken • . . • 109 Szerkesztőség: Budapest, 1900. ELSŐ ÉVFOLYAM (105. szám.) IV., Sarkantyú3 utozat.MAGYAR SZÓ Politika! napilap. Felelős szerkesztő : Dr. PÁLYI EDE Apróhirdetések éra: Egy hó............................4 fillér Vastagabb betűvel ... 8 fillér Hirdetések díjszabás szerint. Megjelen minden nap. Kiadóhivatal: XV. Sarkantyus-utoza 3. Péntek, junius 1. A címercsonkitás. Budapest, május 31. Bocsánatot kérünk, de mi már úgy látjuk, hogy akár éretlen gyerekek, akár elvadult gonosztevők, akár pedig fölbérelt cinkosok voltak, de az egyetem épületében a magyar címert gyalázták meg. Meggyalázták azzal, hogy a keresztjét tördelték le s ha ezzel az a szent vallási szimbólum is meggyaláztatott, tiltakoznunk kell az olyan felfogás ellen, mely azt mondja : a címer ép, a kereszt le van törve, tehát a címernek semmi köze a gaztetthez. Magyarország címerén rajta van a kereszt, de ezen a címeren a kereszt is nemzeti szimbólum, nem pedig vallási. Ha a kereszt helyén oroszlán volna s azt ütötték volna le, a bűntett beszámítása nem lehetne kevésbbé súlyos, mint a valóságban. Ezért nem Molnár Jánoson és a klerikálisokon esett sérelem, hanem a magyar nemzeti tekintélyen. Ezt ki kellett emelnünk, mikor látjuk, hogy a sajtó szinte egyértelműleg szükségét látja a megsértett felekezeti méltóság kiengesztelésének. Amikor egyfelől antisemita heccet akarnak csinálni, másfelől hasra vágódnak az Alkotmány előtt s amit a hatóságok, a kormány és a társadalom tesz, mind Molnár apátnak bemutatott hódolat s arra törekszik, hogy a kínos ügy elintézésével a római pápa jobban legyen megelégedve, mint a magyar állam. Hogy miben áll voltaképen az ügy, azt mi apoly kevéssé tudjuk, mint más. Határozati javaslatokkal és szótöbbséggel nem lehet eldönteni, hogy a merényletet a zsidók követték el, vagy a románok, avagy a néppártiak. Ezt csak a kiderített valóság maga fogja eldönteni. Lehet, hogy a kinyomozott merénylő zsidó, lehet, hogy román, lehet, hogy bozokud. De mindenképen a megtorlás, amely majd éri, kell, hogy a magyar címernek legyen elégtétele. Az eset mai fázisában csak ennyire terjedhet a mondanivalónk. Tiltakoznunk kell az ellen, hogy a felekezeti sérelem előtérbe tolul ott, ahol nemzeti sérelem esett. Lehetetlennek kell vallanunk, hogy amikor mind a kettőn esik sérelem, az utóbbiról ne is essék szó s csak az előbbi jusson elégtételhez. Mert elsősorban az az embléma az egyetem falain a magyarság emblémája, nem pedig a katolicizmusé. Másodsorban pedig ez az ország magyar és nem katholikus. Harmadsorban mindennél előbbre való az állam szentsége, még a kereszt szentségénél is. Ez a természetes, a magától értetődő, a magyar felfogás. Az eset apreciálásánál pedig minden egyebet találunk, csak épen ezt nem. A képviselőházban interpellálnak miatta: a katolikus párt teszi meg az interpellációt és a címerről letört kereszt miatt teszi. A képviselőházban visszhangja kél az interpellációnak és közbeszólással Széll Kálmán a keresztnek ígér elégtételt. A magyar miminiszterelnök, a magyar közoktatásügyi miniszter, a magyar igazságügyminiszter nem kel föl nyomban az interpelláció megtétele után és nem mondja, hogy ez magyar nemzeti ügy, nem pedig felekezeti ügy. A szabadelvű elemek pedig nyomban azzal reagálnak, hogy nem zsidó csinálta. Honnan tudják? Hátha mégis zsidó csinálta. Hát nem zsidónak inkább szabad a magyar címert meggyalázni ? Ez a módja a felekezeti tendencia visszautasításának maga is felekezetinek minősíti az esetet. Már most nem arról van szó, hogy az egyetemi ifjúság nagy többségében antiszemita. Arról sincs szó, hogy a néppárt ezt a diszpozíciót felhasználva, antiszemita heccet csinál belőle. Arról van szó, hogy a magyar nemzet címerén a merényletnél is nagyobb gyalázat esik azáltal, hogy az ő meggyaláztatásán a közvélemény nem ütközik meg, a neki illő elégtételadáson senki sem gondolkodik. Ez pedig ennek a gyalázatos esetnek a legszomorúbb jelensége. Liberális-e a kormány, liberális-e Széll Kálmán, ezen még soká lehet vitatkozni, noha már nem érdemes. Ez az eset azt demonstrálja, hogy az országban másodsorba szorult vissza a magyar érzés. Ha valakit arcul ütünk, az egyik csak azt érzi, hogy erős volt-e az ütés, a másik azt, hogy ütés érte. A magyar nemzeti Pellengéren. — Debreczen múltjából. — Mikor az urnák 1666-ik évét jegyezték, egyik napsugaras őszi napon fényes lakodalmat ültek Diószeghi István uram házánál. Bájjal ékeskedő egyetlen leánya, a szűzies ártatlansága Dorka tartotta lakodalmát a világi javakkal bőven megáldott Sólyom János délcegtermetű fiával, Sólyom Péterrel. Igaz, hogy sok ága-boga volt a dolognak, míg dűlőre került, mert a szép Dorkának, a tetszetős társalgású Sághy György is tette a szépet. Maga Dorka is, ha szabad választást engednek neki, talán szívesebben köttette volna be fejét e jó Gyurkával, kinek alkalmazkodó természetét az anyja is nagyon kedvelte. De hát ez időben még nem szabad volt okosabbnak lenni a csirkének a tyúknál és a gyermek neve „hallgass" volt a szülői akarat előtt. Kimondta Diószeghi István uram a megmásíthatatlan szót, hogy leányának Sólyomhoz kell mennie feleségül. És ez akarat ellen hasztalan apellált a szivében megsértett leány az édesanyai kebelhez. Diószeghi uram ur volt a házánál s csak egy esetben sem engedte meg, hogy helyette felesége viselje a kalapot. Diószeghi uram maga is kóstolta ifjúkorában a nélkülözés keserű kenyerét. Kora ifjúságától súlyos munka végzése után tudott egy kis pénzt összekuporgatni. Tudta ő, hogy minden munkának arany a feneke, de azt is tudta, hogy a munka csak takarékossággal párosulva hozza meg a kívánt eredményt. Szorgalma, kitartása után szép vagyonkát is gyűjtött össze s mire Dorka nevű lánya felserdült, bőven volt mit aprítani a tejbe a ház körül. Volt is a szép Dorkának annyi kérője, hogy szerét-számát sem tudta, pedig még csak a tizenhetedik tavaszba fordult. Diószeghi uram azonban nagyon megválogatta az ifjút, kit leánya kezére érdemesít. Nem törődött ő azzal, hogy a kierőszakolt frigyhez mit fog szólani a leánya, de még a hűséges hitvestársára is kíméletlenül rátámadt, mikor az holmi szerelmet emlegetett előtte. — Ejh, mit! Mi az a szerelem ? Köd, mely szétfoszlik, mihelyt megfújja a valóság szele. Ne papolj effélét asszonyállat! . . . íme, minket is a szüleink hoztak össze. Te sem tudtál róla, én sem. Azért mégis csak megvoltunk a magunk valóságában. — De hát Sághy Gyurka is derék, becsületes, igyekezetű fiú és Dorka jobban vonzódik hozzá, mint Sólyomhoz. Miért akarod hát épen ahhoz erőltetni. — Asszonyi állat lévén, hosszú a hajad s rövid az eszed. Mit tudsz te ahhoz? Sághy Gyurkából sohasem lesz akkurátus gazda, mert mulatságkedvelő. Szereti a táncot, a könnyű életet. Még versifikál is holmi nótákat. Ilyen emberhez én sohasem adom a leányomat. Hát bizony a szegény Dorkának — akarta, nem akarta — feleségül kellett mennie a dag Sólyom Péterhez. Csinált is Diószeghi uram olyan lakodalmat az egyetlen leányának, hogy még a város szépszámú koldusai is három napig élősködtek a maradékon, úgy akarta Diószeghi uram, hogy az ő nagy boldogságában boldog, boldogtalan részesüljön. Ne mondhassa senki, hogy egyszer lett volna alkalma jól tele enni, inni magát a házánál s akkor is éhesen távozott. Szólott a szididámitó zene, felharsogott a dal kedvet élesztően. Vígan volt mindenki. Nem is gyanították, hogy a lakodalmi ürömünnep egy szerelmes leánysziv gyászos tragédiája lenne. Dorka nem is árulta el szive bánatos érzelmeit. Hideg volt az arca, mint a frissen faragott fehér márvány. Pedig szive mélyén tombolt a fájdalom könyfakasztó keserűséggel. A lakodalomba Sághy Gyurka is hivatalos volt. El is jött a regény, hogy még egyszer láthassa szerelme oltárképét. Eljött, hogy szive panaszos keserveit kiöntse a szép menyasszony előtt. Mikor Dorka meglátta a belépőt, nem tudott ellenállani lelke lázas érzelmeinek. Gyémántfényü szemeit elfutotta a köny s mindenek láttára odasietett a szeretett ifjú-